Egy nagy mérföldkő volt családunk életében 1974. Költözés. Lupényban senki hozzátartozónk nem volt már, a férjem sem dolgozott a bányában, így azt a vezettetést kaptuk, hogy Zilahra költözzünk. Bár nekem nem volt könnyű megválni a hegyeimtől, a Zsil folyó hangos csobogásától, de még inkább a gyülekezettől, ami egy erődítményt jelentett sok, kedves arccal, emlékekkel. Kissé párás szemmel, de mégis hálával a szívemben intettem búcsút a mögöttem hagyott, megszokott városnak. Tudtam, eddig is Isten hordozott, ezután sem fog cserben hagyni, hisz megígérte: „Én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig!” (Mt 28,20)

 

Először a két gyerekemmel érkeztem a szüleimhez Zilahra, útkészítőnek. Férjem nem tudott elkísérni, csak Kolozsvárig, ő nem maradhatott ki a munkából. Egy alkalmi kocsi vitt Zilahra, ami a főtéren tett le. Többek között a szüleim címe volt a kezemben. Kerestük a Florilor utca 32 számot. A központból egy meredek domb vitt felfele, a nagy református templom mellett. Nemsokára elérkeztünk a megadott címre, édesanyám kitárt karja fogadott. Ó, de jó volt újra érezni a szíve dobogását. Édesapám az unokákat vette karjába. Örömteli tartós együttlét következett. Oltárrá vált a családi tűzhely…

 

A költözést augusztusra terveztük. A szüleim felajánlották, hogy náluk egy szobában ellakhatunk addig, míg terveink szerint befizetünk tömblakásra.

 

Ahhoz, hogy Zilahon éljünk, kellett munkahely - legfőképp férjemnek. Édesapám elmagyarázta, hol találom a Szövetkezet irodáját, ugyanakkor annyit mondott, hogy most nagyon sok a munkakereső, sokan hagyják ott a falut. Édesanyám egy éneket kezdett el énekelni… „Ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel...”

 

Tavasz! Gyönyörű, illatos május. Míg a tavaszi szél fodrozta hajamat, az édesanyám hangja fülembe csengett, és az ének dallamára igyekeztem lefele a Kígyó utcán. Egy kérvény volt előkészítve a férjem nevében, amiben kéri a felvételét asztalos munkára.

 

Az épület előtt, ahova igyekeztem, ott állt egy kapuőr. Nem adott időt megmagyarázni, mi járatban vagyok. Azt mondta, hogy rám várt. Hiába szabadkoztam, szóhoz sem engedett jutni, karon fogott, és szinte húzott maga után föl a lépcsőn. Az épület ajtaján ahogy bejutottam, gondoltam, ott elengedi a karomat, de ő ott is vitt magával, végig a hosszú folyosón, ismételgetve, hogy már várnak rám. Kinyitott egy ajtót, és betessékelt. Irultam, pirultam, amikor egy asztal körül láttam, hogy négyen, ötön ülnek. Rám néztek, ám körülbelül látták a kapust is távozni a hátam mögül. Egy nagy levegőt vettem és mondtam, hogy az elnök úrral szeretnék beszélni. Egy férfi felállt az asztaltól, csendben odalépett hozzám, és azt mondta, hogy most gyűlés van, de negyed óra múlva a folyosó másik végén levő irodában már intézkedhetem.

 

Behúztam magam után az ajtót, és várakoztam a folyosón. Ahogy ott álltam, néztem ki az ablakon, egyszer láttam, hogy tétova léptekkel, ide-oda nézegetve jön egy szemüveges nő. A kapus mellett elhalad, ám a kapus ügyet sem vet rá. Feljön a lépcsőn, ott is tétován nézeget, majd megszólít engem, mert csak én voltam a folyosón

- Elnézést! A férjemet keresem.

– Jöjjön velem. - mondtam. Bekísértem abba az irodába, ahova előtte én lettem bekísérve. Magamban mosolyogtam…

 

Vége lett a gyűlésnek. Megvártam, míg az elnök ajtajáról leveszik a „Gyűlés” szót, majd bementem. Az elnök elkérte a kérelmet, érdekesen elmosolyogta magát, és aláírta.

 

Boldogan, énekelve mentem hazafele. „Ne aggodalmaskodjál., nézz Istenedre fel…” Otthon jót nevettünk, hogy Zilahon már van egy hasonmásom, aztán hálás szívvel köszöntük meg a mi Gondviselőnknek a gondoskodást. Úgy tapasztaltam, hogy nincsenek véletlenek. Csodálatos tervei vannak az Úrnak!

„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben és énbennem!” (Jn 14,1) Gyakran tapasztaltam, hogy érdekes élethelyzetek között visz az utam és hogy hiábavaló az aggodalom, sokkal jobb énekelve nekiindulni egy helyzetnek.

 

Kisné Ady Éva