Az I. világháború idején minden fiatalembert besoroztak katonának. Andrásnak is mennie kellett. Az utolsó estén sokáig ébren voltak, fogták egymás kezét Annával, a feleségével. Imádkoztak, a Biblia szavaiban kerestek vigasztalást. A 91. zsoltárt kapták útravalónak. Fiatalok voltak nagyon, de erősen bíztak Isten gondviselésében. Nehéz volt a búcsú, hiszen nem tudták, mit hoz a jövő.
A seregben nem volt könnyű az élet. Hamar kiderült, hogy András katonatársai nem hisznek Istenben. Ez kicsit elszomorította, és ahol lehetett, vallást tett a hitéről. Evés előtt mindig imádkozott bárki előtt, nem törődött a gúnyolással.
Egy alkalommal az a csoport, akik az ennivalót hozták, eltévedtek, nagyon sokára találták meg az egységet. Már mindenki nagyon éhes volt, így amikor megkapták a kenyéradagjukat, mohón falni kezdték.
András azonban most is becsukta szemét, összetette kezeit, és hálát adott Istennek az ételért. Eközben egy éhes kutya elvitte a kenyerét. A többiek csak nevetve mutogattak egymásnak, szinte örültek a történéseknek, akadályozták meg. Mikor András „áment-t” mondott, kinyitotta a szemét, a kutya már messze járt a kenyerével. Gyorsan utána szaladt utána, hogy visszavegye. A többiek fetrengtek a nevetéstől.
– Na, ennyit ér az ima!
– Egy jó katona sose csukja be a szemét!
– Még Isten előtt sem!
– Úgy kellett neki, szenteskedő…
Abban a pillanatban gránát csapódott arra a helyre, az összes katona meghalt. András ösztönösen a földre vetette magát, szinte mozogott alatta a talaj a robbanástól. Mikor elült a támadás zaja, körülnézett. Mindenütt kráterek, füst, por… Sehol egy élő ember… Ő volt az egyetlen, aki megmenekült. És mindez azért, mert a fejadagját elvitte egy kutya – Isten gondviselő jóságából. Így védte meg gyermekét, aki bátran megvallotta az Ő nevét.
Megkereste az ezredét, csatlakozott hozzájuk. Amikor elmondta, mi történt, voltak, akik tisztelettel néztek rá, kérdeztek is Istenről. A többség azonban csúfolódott.
Egyik nap nem volt egy jelentkező sem, hogy elmenjen a bázisra ebédért.
– Menjen a Luteránus – mondták.
András engedelmesen elment. Útközben átélte Isten őrző szeretetét, jelenlétének örömét. Amikor az étellel visszatért, megdöbbenve látta, hogy az egységet találat érte, sokan meghaltak. Egyik társa, akivel sokat beszélgettek Istenről, megsebesült, nem tudott járni. András a hátára vette és így vonszolva, harcolva, Isten segítségével beértek a menedékbe.
Andrásnak mindössze a fél mutató ujja veszett oda, pedig mind a két világháborúban katonaként szolgált. Isten beváltotta ígéretét, és a 91. zsoltár minden verse beteljesedett rajta, még hosszú életet is kapott, 96 évet. Legyen áldott Isten szent neve!
- zsoltár:
Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az.
Azt mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram, Istenem ő benne bízom!
Mert ő szabadít meg téged a madarásznak tőréből, a veszedelmes dögvésztől.
Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad; paizs és pánczél az ő hűsége.
Nem félhetsz az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal;
A dögvésztől, a mely a homályban jár; a döghaláltól, a mely délben pusztít.
Elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezeren; és hozzád nem is közelít.
Bizony szemeiddel nézed és meglátod a gonoszoknak megbüntetését!
Mert azt mondtad te: Az Úr az én oltalmam; a Felségest választottad a te hajlékoddá:
Nem illet téged a veszedelem, és csapás nem közelget a sátorodhoz;
Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden útadban.
Kézen hordoznak téged, hogy meg ne üssed lábadat a kőbe.
Oroszlánon és áspiskígyón jársz, megtaposod az oroszlánkölyköt és a sárkányt.
Mivelhogy ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, felmagasztalom őt, mert ismeri az én nevemet!
Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt; vele vagyok háborúságában: megmentem és megdicsőítem őt.
16
Hosszú élettel elégítem meg őt, és megmutatom néki az én szabadításomat.
Fábián Tiborné elbeszélése alapján
Zöldi Józsefné