Georg Weissel lelkész hazafelé tartott. Egy súlyosan beteg embert látogatott meg, hogy felkészítse utolsó útjára, figyelmét Isten csodálatos szeretetére irányítva.

 

Az elmúlt héten a Nap csak sápadtnak és nagyon távolinak látszott az égen, az idő száraz volt és enyhe maradt. De már reggel is, amikor elindult, észrevette az időjárás változását. Mégis elindult, mert a betegnek szüksége volt rá.

 

A hazafelé vezető úton szabadjára engedte gondolatait. Három hét múlva fogják az ő „templomát” – ami tulajdonképpen csak egy egyszerű épület – felavatni. Olyan szívesen szánna a templomavatásra egy új éneket!

 

Már gyermekként is szerette a zenét. Azért is örült ennek a hosszú, magányos útnak, mert néha zenét szerzett és énekeket költött, amikor egyedül volt.

 

Ennek az éneknek örömöt kell kifejeznie! Szárnyaljon Isten felé! Annyira kívánta, hogy ebben a keletporoszi gyülekezetben, Königsbergben, ahol pásztor volt, hitet és Istenbe vetett bizodalmat tudjon ébreszteni az emberekben. Mert reménységre és vigasztalásra volt szükségük! Csak nemrég múlt el a pestis, amely rettenetesen tombolt. A szükség ideje alatt Istenhez kiáltottak. Most azonban, hogy a betegség és az értelmetlen halál ideje elmúlt, felhagytak az Isten keresésével is. Ez nagyon fájt a lelkének… Hiszen az élet nem ér véget a halállal, Isten csodálatos folytatást tervezett!

 

Gondolatai gyermekkorába repítették, ahol édesanyja a Biblia történetein keresztül megalapozta az Isten iránti mély bizalom alapjait a lelkében. Krisztus volt a középpont, ami körül forgott minden és amin végül minden eldőlt. Akitől feltétlen szeretetet kapott, és Aki által szeretni tanult. Ezért végzett egyetemet, és lett lelkész 33 évesen.

 

Eddig csendes volt az idő, de a szél érezhetően kezdett erőre kapni. Az ég semmi jóval nem biztatott. A keletporoszi tél kegyetlen és hosszú tud lenni, és ebben az évben kicsit korán köszöntött be. Az első hópelyhek láttán megszaporázta lépteit. A város körvonalai eltüntek az egyre erősödő havazásban. Olyan vihar lett, amelyhez fogható már régen nem volt a környéken. A hatalmas szélben szinte földig hajoltak a bokrok és a fák. Egyre sötétedett…

 

Hétrét görnyedt a viharban, a hideg átjárta minden porcikáját. Ujjai meggémberedtek, egészen erőtlennek érezte magát. Már nem volt messze a külváros, melynek szélső házai menedéket jelentettek.

 

A gyerekeket már régen behívták az utcákról, a piaci árusok is biztonságba helyezték a kosaraikat és a kocsisok az istállóba vezették a lovakat. Bármit, amit nem megfelelően rögzítettek, a szél valahol a falnak csapkodta. Elszabadult tárgyak keringtek a levegőben.

 

Ekkor pillantotta meg az első embert, mióta visszaindult a beteglátogatásról. Egy nagy köpenybe burkolódzott alakot látott, aki intett neki, ahogy a hófúvásban észrevette őt. Georg az utolsó erejét összeszedve sietett a férfi felé. Az arcát és a lábait már nem is érezte...

 

Pár pillanattal később a königsbergi dóm egyik padjára rogyott. Fülében ott csengett a harangozó mély hangja és szavai, mintha mennyei zene lenne: „Csak gyere be, mindegy, hogy ki vagy. A Királyok Királyának háza mindenkinek nyitva áll!”

 

A vihar az éj beálltával lecsendesedett.  Később Georg az 1623-as dátum alatt a következőket jegyezte le: „Tomboló téli vihar. Fárasztó út hazafelé.”  Ezenkívül néhány vers a 24. Zsoltárból. ”Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket és emelkedjetek fel, ti örökkévaló ajtók: hadd menjen be a dicsőség Királya!”

 

Az itt leírt események felejthetetlen benyomása alatt írta Georg Weissel lelkész ezt a karácsonyi éneket, amely így kezdődik:

 

„Jer, tárjunk ajtót még ma mind!

A legnagyobb király van itt,

Kit Úrnak vall a föld s az ég

De mint Megváltó jő közénk

Hogy hozzon békét, életet

Jer, mondjunk néki éneket

Ó, áldalak boldogan

Én alkotó Uram”

 

 

Annak idején élt Königsbergben egy gazdag kereskedő, Sturgis. Szorgalom és ügyesség által nagy vagyonra tett szert. Bár nagy összegeket adományozott, mint ahogy a város elöljárói a gazdag polgároktól elvárták, ezenkívül a negyedik adventi vasárnapon – a hagyományoknak megfelelően – megvendégelte a szegény házban lakókat és a templomi kórus tagjait, a templomban azonban nagyon ritkán mutatkozott. Belül szegény és üres volt. A gazdagsága nem tudta a szívében lévő űrt betölteni.

 

A rossgarteni szegényház határos volt a háza melletti telekkel, amelyen keresztül ment a városba vezető út. Mivel ez jelentősen lerövidítette az utat, ezért a szegényház lakói ezt használták. Ő azonban nem akarta őket naponta látni, ezért az elmúlt évben megvásárolta a telket, parkosította és kerítést épített köré, amit egy nagy, gazdagon diszített kapuval zárt le. Így az otthon lakóinak mindig nagy kerülőt kellett megtenniük. Minden kérést, hogy az idősekkel és a betegekkel tegyen kivételt, elutasított. 

 

A templomi kórus minden évben énekelt a háza előtt. Ezen a karácsonyon azonban először megtagadták az éneklést. Az utat lezárta, a kapu is csukva van. Egyetlenegyszer sem könyörült meg a betegeken és nyomorékokon. Ezenkívül nem is tudták, melyik ének lenne megfelelő.

 

A lelkész azonban úgy gondolta, hogy nem múlhat el karácsony anélkül, hogy ne énekelnének Sturgisnál. Ami az éneket illeti... erre is volt megoldása.

 

Egy hideg, havas adventi vasárnapon figyelt Sturgis először a prédikátor szavaira. Ezt a prédikációt Georg Weissel tartotta a háza kapuja előtt. A megkeményedett szívek bezárt ajtóiról szólt, majd énekelni kezdték a viharban született éneket. Az első versszak után belenyúlt a kabátja zsebébe, elővette a kulcsot és kinyitotta a kaput. De nemcsak a kaput, hanem a szívét és életét is, hogy megnyissa Annak, akiről ez az ének szól!

 

„Jer, tárjunk ajtót még ma mind!

A legnagyobb Király van itt,

Kit Úrnak vall a föld s az ég

De mint Megváltó jő közénk

Hogy hozzon békét, életet

Jer, mondjunk néki éneket

Ó, áldalak boldogan

Én alkotó Uram”

 

Hű támasz és hű gyámol ő

Az égi jóság benne jő,

És nála vár az oltalom,

Mert kormánybotja irgalom.

A búnak, gyásznak vége lesz,

Az ég s föld hálát zengedez:

Légy áldva szüntelen,

Megváltó Istenem!

 

Ott boldogság van, boldog nép,

E nagy Király hol trónra lép,

Es boldog hajlék, boldog szív,

Mely őelőtte már kinyílt!

Az éjből hajnal támad ott,

S az élet fénye úgy ragyog!

Es száll az énekszó

Feléd, Vigasztaló.

Jer, tárjunk ajtót lelkesen!

A szívünk templommá legyen,

Es hintsük benne szét a hit

Szép, élő pálmaágait!

És Jézus hozzánk is belép,

Megosztja vélünk életét.

Légy álda szüntelen,

Kegyelmes Istenem!

 

Ó, jöjj, megváltó Jézusom,

A szívem néked megnyitom.

Tevéled tér be gazdagon

Az élet és az irgalom.

Szentlelked által járj velünk,

Míg hozzád mennybe érkezünk,

S ott mondunk majd neked

Dícsérő éneket!

(Georg Weissel 159O-1636)