Csak nem akart álom jönni a szemére... Túl sokat mert? Túl sokat várt? Túl sokat akart? Túl sokat követelt? Nyugtalanul forgolódott. Pedig minden olyan világosnak tűnt. Az elhívatása, amelyet már kora ifjúságától fogva érzett. Saját körülményei, amelyek miatt mások jóságától függött…  A mély hála, hogy a megfelelő időben támogatták és bátorították, amelyek nélkül a szegénység és az elszigeteltség fenyegető mélységeibe jutott volna. A tanulmányai során szerzett tapasztalatok… Ráadásul a munkája…  olyan emberekkel dolgozott, akik bizonyos szempontból hajótörést szenvedtek. Hányódtak a háborgó tenger hullámaiban, és bár érzékelték a partot, túl messze voltak ahhoz, hogy kimenthessék őket. És aztán az az állapot, amelyet aligha lehet szavakba önteni, amikor az ember tudja, hogy megváltott, szabad ember. Egy hívő, reménykedő, szeretett ember, akit elárasztott Isten szeretete.

 

Az volt az álma, hogy felkarolja a nehéz sorsú gyermekeket, a kis árvák szomorú, szegényes kis életét gazdagítsa, a szülői szeretet hiányát betöltse valahogy, és otthont biztosítson számukra, egy reményteljes életet.  És az Úr küldött segítőket. Sieveking megvásárolta ezt a házikót akkor, amikor még csak nem is ismerték egymást, aztán gondolkodás nélkül, szívesen odaadta neki egy alig említésre méltó bérleti díjért…  A megdöbbenéstől még a szava is elakadt. Az Úr jeleket és csodákat ígért, és a lábai elé helyezte őket. Neki szánta, aki csak huszonöt éves volt.

 

Holnap ünnepélyes keretek között egy teljesen új munka megalapítását ünneplik. „Zordon ház” volt a neve annak a tanyának, amelyet kint a Hornnál építettek. És valóban lehet, hogy a körülmények nehezek lesznek…

 

***

Hat éve voltak itt. Az első szerény kezdetek a még mindig meglehetősen egyszerű parasztházban időközben egy kis komplexummá nőttek, amely már-már egy faluhoz hasonlított. Gyors egymásutánban több házat is építettek. Alighogy Johann hat-tíz gyermeket összegyűjtött egy családi csoportba, máris felmerült az igény egy újabbra.

 

Nemrég avatták fel az imateremet a toronyházban. Johann már régóta álmodott erről: egy olyan helyiségről, amely elég nagy ahhoz, hogy az összes gyerek és felnőtt zsúfoltság nélkül összegyűlhessen. Most már ott tartották az istentiszteleteket, az énekórákat, az áhítatokat és a nagy ünnepségeket. Szerettek minden elképzelhető alkalommal ünnepelni. Az ősz utolsó ünnepe először az alma­­- majd krumpliünnep volt. A gyerekek közül egyikük sem élt át addig ünnepeket.

 

A több, mint negyven fiú és lány egyetlen más ünnepet sem várt olyan izgatottan, mint a karácsonyt. Már a készülődés is örömöt jelentett, ezért a lehető legünnepélyesebbé tették az adventet. Esti áhítatokkal, olvasmányokkal, énekekkel és rövid, apró imákkal próbálták lerövidíteni a négy hosszú adventi hét várakozását. Egyetlen dolog volt, ami a felnőtteket a türelmük határára sodorta az elmúlt években, amikor december 24-e még messze volt. Az egyszerű, de mindig visszatérő kérdés: "Meddig kell még várnunk karácsonyig?"

 

Aztán történt valami, ami gyökeresen megváltoztatta ezt a várakozást. Johann az egyik ősrégi fészerben felfedezett valamit, amint rendet rakott. Ez a valami nem volt más, mint egy régi, fából készült és meglehetősen nagy szekérkerék.

 

Már gyerekként is nehezen tudta kivárni a karácsonyt. Elképzelte, milyen csodálatos lenne, ha egy naponta ismétlődő rituálé segítségével könnyebbé tenné ezt a titokzatos időt, megtöltené élettel, örömmel, lelki kincsekkel. Ez a kerék alkalmas eszköz lehetne erre… Lelki szemeivel már látta is a fényben csillogó gyermekszemeket… Természetesen szükség lenne néhány gyertyára. Az első és negyedik advent közötti idő minden napjára…

 

A gondolatot tett követte… A nagy kereket fenyőágakkal borították, néhány piros szalaggal rögzítették, majd rátették a sok gyertyát. Minden napra egyet… A vasárnapra eső gyertyák nagyok és szélesek voltak, a hétköznapiak keskenyek és kisebbek. Az így elkészült koszorút az egyik gerendára rögzítették, ami szalagokon ereszkedett közéjük.

 

Johann megígérte a gyerekeknek, hogy december 24-ig minden este fél órán át a szekérkerék körül az imateremben gyűlnek össze. Ezután a gyertyákat a napoknak megfelelően meggyújtják.

 

 A korábbi évekhez hasonlóan lefekvés előtt énekeltek és egy áhítatot vagy történetet hallgattak. Így volt ez minden este. Amikor az első vastag fehér gyertyát meggyújtották, az ünnep illata, fénye áradt a levegőben, a szemek tágra nyílva figyelték a kis gyertya illanó fényét. Aztán minden este eggyel több gyertya égett, és egy újabb bibliavers hangzott el.

 

A második héten visszaidézték az addig elhangzott igéket, és egyre jobban értették az eseményeket, mintha az idők végtelen folyamába láttak volna bele.

 

Egy tiszta gyermekhang Zakariás prófétát idézte: „Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz Jeruzsálem leánya!  Íme, jön neked a te királyod; igaz és szabadító Ő, szegény és szamárháton ülő…” (Zak 9,9)

 

Ahogy lobbantak fel a kis gyertyák, sorra hangzottak el csodálatos ígéretek a Bibliából a gyermekek kedves hangján.

 

„Látom őt, de nem most; nézem őt, de nem közel. Csillag származik Jákóbból, és királyi pálca támad Izráelből.” (4 Móz 24,17)

 

„Ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek – ami annyit jelent: Velünk az Isten!” (Ézs 7,14)

 

„Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lesz, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!” (Éss 9,6)

 

Szinte lélegzett a csend. A gyerekeket megérintették ezek a prófétai szavak. Megértették, hogy a Megváltó születése régen el volt rendelve. A nagy isteni tervbe pillanthattak bele.

 

Ahogy nőtt a fény, úgy bontakozott ki karácsony története. Minden este egy kicsit többet tudtak meg a próféták jövendöléseiből, az angyali jelenésekből, ahogy Erzsébetnek és Máriának is megjelent az égi küldött. 

 

Karácsony estén, amikor minden gyertya égett, lelki szemeikkel szinte látták a hatalmas fényárt, ahogy angyalok sokasága jelent meg a betlehemi égen.  Ugyanaz az öröm lángolt a szívükben, amit hallottak az angyalok énekében is: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” (Lk 2,14)

 

Soha nem volt korábban ilyen csodálatos karácsonyuk! A tágra nyílt gyermekszemekben nem csak a gyertyák fénye táncolt, hanem az ámulat, ahogy először rácsodálkoztak Isten szeretetére.  Ezek a gyermekek, akik nagyon mély nyomorból és szegénységből jöttek, soha nem hallották még karácsony igazi történetét ilyen részletesen. Nem tudták eddig, hogy Isten ennyire szereti őket.

 

Amikor felcsendültek a karácsonyi énekek, egészen másképpen hangzottak, mint a korábbi években. Teljes szívük benne volt a dalban, átérezték az ünnep valódi örömét.

 

Mindezt egy egyszerű kerék hívta életre… Egy rendkívüli gondolat… Néhány hófehér gyertya… De mindenek előtt az, hogy napról-napra összegyűltek, és lelkükben készültek az ünnepre együtt.

 

A szeretet találékony… Segít ráhangolódni a Lényegre.

 

Talán ez az igaz történet segít nekünk abban, hogy a jövőben egészen más szemmel lássuk az adventi koszorú fényeit. Johann Hinrich Wichern (l808-l88l) sok gyermeknek szerzett örömet nagyon szegény időkben nagyszerű ötletével, ami mai gazdagabb világunkban éppúgy az öröm hordozója lehet, mint a régi időkben.

 

Zöldi Józsefné

Elisabeth Eberlel: "Gnadenbringende Weihnachtszeit" (Boldog karácsonyt) című elbeszélése alapján, amit Kovács Ildikó fordított