Hideg téli nap volt, a fagy jégvirágokat rajzolt az ablaküvegre. A szél süvítve zúgott keresztül a kerten. Az ablakból jól látszott, amint hétrét görnyedtek a levéltelen, csupasz fák.

 

Szabi csak állt, és nézte a kinti világot, nem nagyon kívánkozott kimenni. Gondolataiban megjelent a napsugaras, meleg nyár, a finom szelő, ami gyengéden fodrozza a folyó vizét… Hajót ringat csendesen… Ó, a hajó! Tényleg… Karácsonyra kapott egy igazi makettkészítő csomagot, ami egy hajó alapanyagait tartalmazta szerszámokkal. Mi lenne, ha összeszerelné? Mindjárt elő is kereste és nagy kedvvel böngészte a használati utasítást.

 

– Nocsak, mi készül itt? – kérdezte apukája, aki éppen az imént ért haza.

– Eszembe jutott a hajó… Kedvem lenne megcsinálni. – válaszolta Szabi. – Csak éppen nem tudom, hogyan is kezdjem el…

– No, lássuk csak… – vette kezébe apa a tájékoztatót. – Ha akarod, segítek neked.

– De jó! Csináljuk együtt!

 

Ettől fogva minden délután együtt fúrtak, faragtak, ragasztottak, festettek, míg egy nap a hajó ott állt teljes szépségében. Vitorlái szinte arra vártak, hogy beléjük kapjon a szél, és vigye messze a tengeren. Apa és fia büszkén néztek össze. Elégedettek voltak a kis hajóval. El is nevezték Szellőnek.

– Minden igazi hajó oldalán ott áll a neve. Te is írd rá!

Szabi nagy gonddal kerekítette a betűket a legszebb írásával. Kicsit távolabb tartotta a hajót, és úgy gyönyörködött benne. Hirtelen ijedten vette észre, hogy hiba csúszott az írásba. Kimaradt egy betű. Nem Szellő volt ráírva, hanem Sellő.

–Nem baj, fiam – mondta apa, miután jót nevettek. – Futott ilyen nevű hajó is az Adrián…

 

Sellő ott állt Szabi íróasztalán hosszú hetekig. Közben a hó is elolvadt, rügyezni kezdtek a fák, kibújtak az első tavaszi virágok. Játékos szél simogatta arcukat. Szabi gondolt egyet.

– Apa, mi lenne, ha kivinném a Sellőt a folyóra? Úgy szeretném látni, hogyan úszik!

– Nagyszerű gondolat! A szél is elég élénk ma… Menj csak, fiam. Nekem még vissza kell mennem a városba… Holnap esetleg ráérek…

– Én úgy szeretném ma! – Szabi hangjában egy kis türelmetlenség is csengett…

– Hát akkor vidd! Majd elmeséled, hogyan úszott…

Fél óra múlva ott állt a folyó partján és csak nézte a csodálatos tájat. Nem tudott betelni a szépségével. A hosszú szürke tél után jó volt látni a sarjadó zöld füvet kicsi, sárga virágokkal, a vízben tükröződő ragyogó kék eget.

 

Szabi óvatosan tette vízre a kis hajót. Szinte abban a pillanatban a szél belekapott a kis vitorlákba, és a Sellő mintha szárnyakat kapott volna! Micsoda fürge kis hajó!

 

– Stabilan áll a vizen, jó a tőkesúly. – konstatálta Robi a háta mögött. Szabi olyan hirtelen fordult meg ijedtében, hogy majdnem beleesett a vízbe. Nem vette észre a barátját.

– Szóval ez az a hajó, amiről annyit meséltél!

– Igen, ez! – fordult Szabi a kis Sellő felé és rémülten látta, hogy a kis hajó már messze benn úszik a folyó közepén. Valami sodrás is elkaphatta, mert eszméletlen sebességgel száguldott lefelé a folyón.

– Elviszi a víz a hajódat! – kiáltotta Robi. – Fussunk a part mentén, hátha kisodorja valahol!

 

Futottak, de hiába. A kis hajó mind messzebb került tőlük, míg teljesen eltűnt a szemük elől. Szabi nagyon kétségbeesett. Legszívesebben sírt volna, de mit szól a barátja? Visszatartotta könnyeit, és konok léptekkel indult hazafelé. Összeroskadva ült le az íróasztalához. Órákig nem volt kedve semmihez. Mikor hallotta az ajtó nyílását, apja karjaiba szaladt.

– Ó, apa! Nem tudtam megállítani! Csak száguldott, sebesen vitte a víz! Odalett a szép hajóm! – tört ki belőle a visszafojtott zokogás.

 

Apja csak átölelte. Mit is mondhatott volna? Hogy nem számít? Dehogynem!

 

Ahogy látta fia szomorúságát, arra gondolt, bemegy a városba, és körülnéz, hátha van hasonló hajó valamelyik játékboltban. Több helyen is érdeklődött, de csak műanyag játékokat talált. Az egyik eladó látta csalódottságát és ezt mondta:

– A szomszéd utcában van egy kereskedő, aki sokféle régi, használt, kézzel készített játékokat árul. Hátha ott talál.

 

Az apa megfogadta a tanácsot, és már messziről látott egy hajót a kirakatban. Szép nagy volt, mint az övék. Ahogy közelebb lépett, nem hitt a szemének. Ugyanúgy zöldre festették, mint ők Szabival. Izgatottan olvasta a hajó nevét: Sellő… De hiszen ez nem csak hasonló! Ez az a hajó!

 

Gyorsan bement az üzletbe. Az eladó készségesen állt rendelkezésére.

– Mondja, uram, hogyan került ide ez a makett? – mutatott a kirakatban álló hajóra.

– Szép hajó, ugye? És nem csak szép, hanem stabil és gyors is! Megéri az árát. A napokban hozta a szomszédom. Kinn horgászott a folyón, amikor felé sodorta a víz.

– Ez a fiam hajója… - mondta csendesen az apa.

– Ne haragudjon, nem adhatom csak úgy oda, én is fizettem érte a szomszédnak…

– Nem, nem is kívánom… Kifizetem az árát.

Alig várta apa, hogy hazaérjen. Ahogy benyitott, látta, hogy Szabi a fejét két kezébe támasztva ül az asztalánál.

- Nézd csak, fiam, mit találtam! – emelte magasra a Sellőt.

- Édesapám! – ugrott fel Szabi. – Ez az én hajóm! Hogy került hozzád? Mi történt?

 

Apa átölelte fiát, leültek az ágyra, és elmesélte az egész történetet.

– De jó! Akkor most már kétszeresen az enyém! Merthogy én csináltam, ráadásul meg is vetted nekem!

– Tudod, mi jutott eszembe, amig vezettem hazafelé? – gondolkodott el apa. – Olyanok vagyunk mi is, mint ez a hajó. Isten alkotott minket. Minden szempontból tökéletes, szép, jó, amit csinált. Nagy öröme volt bennünk! Aztán egy napon elsodort tőle a bűn. Messzire, nagyon messzire… Egyenesen a Sátán karmaiba. Isten azonban annyira szeretett minket, hogy visszavásárolt tőle. Nagyon drága árat fizetett, az életét! Most már kétszeresen is az Övé vagyunk!

 

Szabi szemében könnyek csillogtak. Soha nem értette ennyire a megváltást, mint most. Kezei önkéntelenül is imára kulcsolódtak, apával együtt köszönték meg Istennek visszaszerzett, új életüket.

Zöldi Józsefné