A szó

Ma is hazafelé buszoztam, mint minden nap, de ez az út igazán különleges véget ért. Történt ugyanis, hogy egy bácsika szállt fel az egyik megállónál. Ideges volt és zavart, sok táskával a kezében. Leült hozzám. Majd kivett az egyik szatyrából egy darabokban lévő mobilt. Elnézést kért tőlem, hogy szétpakolt. Remegett a keze, ahogy próbálta összerakni és elkezdtek potyogni a könnyei. Megkérdeztem, segíthetek-e neki, és elvettem tőle. Egy régi telefonja volt. Összeraktam, de már nem lehetett bekapcsolni. Mikor ezt megmondtam neki, még jobban sírt.

- Mi a baj? – kérdeztem

- Mindenképpen fel kellene hívnom a lányomat, mert ma műtötték a feleségemet, és tudnom kell, hogy van. – mondta megtörten, a könnyivel küzdve.

- Tudja esetleg fejből a lánya telefonszámát?

Erre előhúzott egy gyűrött papírkát. Tárcsáztam a telefonomról és odaadtam neki. Meglepve nézett rám, hogy tényleg megengedem és tényleg felhívhatja? Sikerült beszélnie vele, de miután zokogni kezdett, tudtam, hogy baj van. Visszaadta a telefont.

- A feleségem belehalt a műtétbe...  – mondta halkan, ahogy nyelte a könnyeit. Majd rám nézett, és szomorúan mondta: Ne tessék veszekedni, csak szeretni! Én veszekedtem és már nem szerethetek!

Képtelen voltam megszólalni. Nagy igazságot mondott, mert sosem tudhatjuk, hogy mikor elköszönünk reggel, nem biztos, hogy lesz még alkalmunk kimondani a szeretet szavát.