Elkezdődött a tanévzáró vizsgák hete – a szokásos stresszel, mint mindig. Késő estig magoltam egy vizsgára. Most lehuppantam a helyemre az osztályteremben, és úgy éreztem magam, mint egy túlságosan felhúzott rugó. Két vizsgám volt egymás után, és csak túl akartam lenni rajtuk. De ugyanakkor a szuperátlagomat is meg akartam őrizni.

Miközben türelmetlenül vártam a tanárra, egy idegen odament a vizsgaterem táblájához, és írni kezdett:
"Egy incidens miatt a tanár nem tud ebben a teremben vizsgáztatni. A sportpálya tornatermében lesz a kollokvium."
"Remek. – gondoltam. – Most már az egész iskola területén át kell mennem, csak hogy letegyem ezt a hülye vizsgát."

Az egész osztály kirohant az ajtón, és a tornaterem irányába szaladt. Senki sem akart elkésni a vizsgáról, ezért nem vesztegettük az időt a beszélgetésre.

A tornaterembe vezető út a kórház mellett haladt el. Előtte egy férfi járkált. Felismertem benne egy vak fiatalembert, akinek a felesége éppen a kórházban szült. Tulajdonképpen jól kiismerte magát ott, de úgy látszik, ma eltévedt.
"Ó – gondoltam –, hamarosan jön valaki, aki segít neki. Most nincs időm megállni és segíteni neki." Így hát az osztály többi tagjával együtt rohantam tovább.

Kicsit odébb egy nő futott ki egy közeli könyvesboltból. Egyik karjában egy kisbabát tartott, a másikban egy halom könyvet, és meglehetősen aggódó arcot vágott. A könyvei a földre estek, és a baba sírni kezdett, amikor lehajolt, hogy felvegye őket.
"Otthon kellett volna hagynia a gyereket, gondoltam." Ahogy az osztálytársaimmal elsiettünk mellette, véletlenül én is beleütköztem.

Amikor befordultunk a következő sarkon, ott volt egy kutya, amit valaki egy fához kötött. Nagy, barátságos fickó volt, és mindannyian láttuk már korábban. Nem tudta elérni a neki kitett vizes tálat, és most nyüszítve rángatta a pórázát.
"Miféle kegyetlen ember köti a kutyáját egy fához, és nem gondoskodik arról, hogy elérje a vizes tálat?" De siettem tovább.

Ahogy közeledtünk a tornateremhez, egy autó hajtott el mellettünk, és a bejárati ajtó közelében parkolt le. A férfi, aki kiszállt, a karbantartó személyzet tagja volt. Felismertem őt, és láttam, hogy a lámpát égve hagyta a kocsiban.
– Biztos bajban lesz, ha ma este haza akar menni – jegyezte meg az osztálytársam.

De közben megérkeztünk a tornaterem bejáratához. A karbantartó intett nekünk köszönésképpen, majd eltűnt az egyik folyosón.A tanárunk közelében találtunk helyet, aki már várt ránk.

Összefont karral állt ott, és ránk nézett. Mi is őt néztük. A csend kínossá vált. Tudtuk, hogy a tesztjei gyakran tanulságosak és valamit közvetíteni akar általa, és most kíváncsiak voltunk, mire akar kilyukadni. Az ajtó felé mutatott, és belépett a vak férfi, majd a fiatal anya a kisbabával, egy lány, aki pórázon sétáltatta a kutyáját, végül a karbantartó.

Az emberek mindannyian ki voltak állítva az útra, hogy ellenőrizzék, valóban megértettük-e a rablók közé esett irgalmas szamaritánus történetének értelmét.
Mindannyian elbuktunk.

"E három közül azért kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, aki a rablók közé esett? Az pedig monda: Az, aki könyörült rajta. Monda azért néki Jézus: Eredj el, és te is akképpen cselekedjél!"
Lukács evangéliuma 1O: 36,37

Bernice Brooks
Alice Gray: Per Anhalter in den Himmel
Fordította: Kovács Ildikó