Egyik este felhívott egy kedves barátom. Amikor megkérdezte, hogy vagyok, nem tudom, miért, azt mondtam neki:

- Nagyon magányosnak érzem magam.
- Akarsz beszélgetni? - mondta nekem. - Akarod, hogy elmenjek hozzád?

Igent mondtam. Alig telt el 15 perc, már kopogtatott az ajtómon. És így órákon át társalogtam vele mindenről, a munkámról, a családomról, a kétségeimről, a problémáimról, és ő végig figyelmesen hallgatott. Jól esett a társasága, főleg a figyelme, és végül elköszönt:
- Most megyek, dolgoznom kell.
- Egész éjjel ébren tartottalak… - próbáltam bocsánatot kérni.
- Semmi gond, erre valók a barátok! – válaszolta kedvesen.

 

Kikísértem a kocsijához és érdeklődtem:
- Amúgy, miért hívtál olyan későn tegnap este?

Felém fordult és halkan azt válaszolta:
- Voltam orvosnál, és nem tudtam, hogy mondjam el neked, de rákos vagyok.

 

Ledöbbentem, de ő mosolyogva mondta:
- Majd beszélünk róla, ne aggódj miattam! Vigyázz magadra!

 

Eltartott egy darabig, míg felfogtam a helyzetét, és többször is megkérdeztem magamtól: amikor megkérdezte, hogy vagyok, miért feledkeztem meg róla, és csak magamról beszéltem? Hogy volt ereje mosolyogni, bátorítani, meghallgatni?

 

Attól a naptól megfogadtam: próbálok kevésbé drámai lenni a problémáimmal, és több időt tölteni azokkal, akiket szeretek. Eszembe jutott valami, amit egyszer olvastam, és csak abban a pillanatban értettem meg igazán: Aki nem azért él, hogy szolgáljon... nem is él valójában.

Az élet olyan, mint egy lépcső, ha felnézel, mindig utolsó leszel a sorban. De ha lenézel, látod, hogy sokan vannak, akik szeretnének ott lenni, ahol te vagy.

Roberto Vecchioni