Az erdő szélén fekszünk mi ketten a fűben. Körülöttünk a forró nyári nap csendje. Milyen gyönyörű ez a nap! A zöld levelek, a mélykék ég, amelyen fehér felhők úsznak, a bogarak zümmögése...

 

Kiballagtunk a szürke iparvárosból, és most itt heverészünk. De a várostól nem igazán lehet megszabadulni. Velünk marad az idegeinkben, a gondolatainkban és a szívünkben. Társam, egy bányász, a föld alatti életről beszél. Beszél a durva művezetőről és a kedélyes bányászról, a kisebb balesetekről és a kemény mindennapi munkáról, az alagutak melegéről és a mélyben megélt magányról.

– Te! –, szakítom félbe, – hogy kerültél te tulajdonképpen a Püttbe?
Erre a kérdésre hosszú csend következik.

 

– Te!
– Igen, mi?
– Hogyan lettél bányász? – kérdezem.

 

Aztán felegyenesedik, karjait felhúzott térdei köré fonja, és szinte döbbenten néz rám. – Ez egy borzasztóan komoly történet. De ha már kérdezed, elmesélem... Nos, igazad van, nem voltam mindig bányász. Sörkocsis voltam. Ember, mennyire más élet volt az: egész nap a bakon utazni, két gyönyörű lóval... De a munka lett az én szerencsétlenségem. Egyik kocsmától a másikhoz kellett menni. Mindenhol meg kellett állni egy kicsit. Itt is ittunk egy pohárral, ott is egy pohárral. És így lettem rendszeres ivó, anélkül, hogy észrevettem volna. A kocsmák az otthonom lettek.

 

Igen, persze, a feleségem otthon volt. És a gyerekünk, a kislányunk. Ők akkoriban csak kellemetlenséget okoztak nekem. Nem akartam látni a szomorú szemüket, amikor részegen hazamentem.

 

Egyik este megint a kocsmában ülök. Az ajtó kinyílik egy kicsit. És belép a kislányom. Az én kislányom a zajos kocsmában!

 

Egy kicsit sem ijedt meg. Lassan sétál a hangos, dohányzó, ivó, kártyázó férfiak között. Körülnéz, fürkészve és kutatva. Most észrevett engem. Kicsit tétován közeledik felém, megrántja az ingujjamat, és azt suttogja:
– Apa, gyere haza! Anya vár rád. Olyan szép otthon. Gyere már!

 

Olyan leírhatatlanul édes és ellenállhatatlan volt – a gyerek a durva kocsmában –, hogy felálltam, hogy vele menjek. Abban a pillanatban érzem, hogy minden szem rám szegeződik. Nagy csend lett. Gúnyos arcokat látok, gúnyos megjegyzéseket hallok.

 

Aztán rám tör… igen, nem is tudom, mi… düh, hogy megleptek… félelem, hogy a haverok papucsférjnek tartanak… talán düh magamra és szánalmas állapotomra is... egyszóval dühösen ráordítok a gyerekemre, a karjánál fogva felrántom, hogy sírni kezd, végigvonszolom a kocsmán, és durván, erőszakosan kidobom az ajtón. Aztán eszméletlenségig berúgtam. A következő napokban is. A hetek tompa kábulatban teltek el.

 

Egy nap hazajövök ebédelni. Hangosan tépem ki az ajtót. A feleségem könyörögve és megdöbbenve emeli fel a kezét.
– Mi folyik itt? – dörmögöm.

A nappali–konyhánkban lévő padra mutat.
– A gyermekünk beteg, halálos beteg. Kérlek...

 

A kislányom ott fekszik a párnák között, lázas arccal.
– Rosszul van? – kérdezem megdöbbenve. A feleségem némán bólogat.

 

A mindenit, el sem tudom mondani, mit éreztem. A gyermekem! Még nem vesztettél el egyet sem? Nem? Akkor nem értheted, milyen érzés. A pad felé rohanok:
– Kislányom! –, és meg akarom simogatni a homlokát a kezemmel. Szörnyű rémület tükröződik a szeméből, a kezével ellöki a kezemet.
– Menj el, apu! – Ott állok, halálra rémülten. – Gyermekem!

 

De izgatottan küld el:
– Menj el, apu! – És nem hagyja abba, amíg vissza nem állok az ajtóhoz.

 

Igen, két órán át álltam ott – ó, mit mondok: egy örökkévalóságig álltam ott. Láttam, hogyan itatja a feleségem a halálos beteg gyereket, láttam, hogyan támogatja, babusgatja és simogatja, hallottam, hogyan imádkozik vele.

 

De amikor megpróbáltam egy lépéssel közelebb menni, a gyermekem izgatottan kiabált :
– Menj el, apu, menj el!

Aztán feladtam, és megálltam. Addig álltam mozdulatlanul, amíg a gyermekem meg nem halt.

 

Abban a két órában az elveszett életem előttem állt a maga szörnyű valóságában. Abban a két órában learattam, amit elvetettem… Abban a két órában kicsúszott a talaj a lábaim alól… Abban a két órában megtapasztaltam a poklot… Abban a két órában Isten szólt hozzám.

 

Eddig mesélte el. Most ismét körülvett bennünket a forró nyári nap csendje. Fehér felhők vitorláztak magasan a tiszta kék égen...

– És aztán? – törtem meg végre a csendet.

 

A többit gyorsan elmesélte. – Feladtam a munkámat, és bányász lettem. Újra templomba kezdtem járni a feleségemmel. Hiszen Isten Igéje nélkül az új élet semmit sem ért volna.

Jól megértjük egymást, mivel sok–sok órát töltöttünk együtt Isten Igéje fölött...

 

Aztán felálltunk, és együtt kisétáltunk a ragyogó napsütésbe.

 

Wilhelm Busch: Unter Menschen