George W. Nubert lelkész az órájára nézett, és mély levegőt vett. A felesége éppen a vacsorakészítéssel volt elfoglalva a konyhában, neki pedig tíz perce volt arra, hogy átmenjen a templomba, begyújtsa a szeneskályhát és vacsorára visszaérjen. Néha úgy érezte, mintha cirkuszi mutatványt adna elő, egy tucatnyi labdával kellett folyamatosan zsonglőrködnie, és egyik sem eshetett a földre. De Nubert lelkészt nem zavarta. Az évek során megtanulta kezelni a szolgálattal járó nyomást. Életét elkerülhetetlenül válságok vették körül, miközben tőle elvárták, hogy nyugodt maradjon. Imádság és fegyelem révén rájött egy titokra, hogy megbízható legyen a körülötte lévők számára: szervezett volt, és kifogástalanul pontos. Így hát, bár azon a hideg decemberi estén legszívesebben leült volna egy pillanatra pihenni, belebújt a kabátjába, és búcsúcsókot adott a feleségének.

– Mindjárt jövök – mondta. – Be kell gyújtanom a kályhát ma estére.

 

Fél hétkor érkezett meg a nebraskai Beatrice városának központjában, a Court Street és a LaSalle sarkán lévő West Side Baptista Templomhoz. A templom afféle tájékozódási pont, amelyet a városban mindenki használt, amikor útbaigazítást adott a kívülállóknak. Egy idegen szinte bárhová el tudott találni Beatrice–ban, ha előbb megtalálta a magas fehér tornyot, amely a West Side Baptista templomot jelezte.

 

Nubert lelkész belépett a templomépületbe, és a csigalépcsőn lement az alagsorba. Ott begyújtotta a szeneskályhát és meggyőződött róla, hogy működik, mielőtt távozott. Ezután felment a karzatra, ahol húsz fapadot állítottak fel a vasárnap reggeli istentiszteletre. Ránézett a termosztátra, és úgy állította be, hogy az épület pontosan egy óra múlva meleg legyen. Szerda volt, és a kóruspróba szerda esténként mindig fél nyolckor kezdődött. Még egyszer az órájára pillantva Nubert lelkész gyorsan elhagyta a templomot, és hazaindult vacsorázni. Úgy tervezte, hogy a szokásos időben, legkésőbb negyed nyolcra visszaér.

*****

 

Martha Paul tizenhat éve volt a kórusvezető a beatrice-i West Side Baptista Gyülekezetben. Amennyire vissza tudott emlékezni, soha nem késett el a kóruspróbáról. Martha mindig legalább tizenöt perccel korábban érkezett.
– Így van időm elővenni az énekeskönyveket – szerette Martha mondani a férjének – és biztos lehetek benne, hogy a kották elő vannak készítve, felkapcsolhatom a villanyt, és még arra is marad időm, hogy kifújjam magam.

 

Martha gyakran hangsúlyozta kórusának, hogy fontos, hogy időben érkezzenek, és emlékeztette őket, hogy semmit sem tudnak elérni, ameddig minden kórustag nem foglalta el a helyét és készen nem állt az éneklésre.
– Egy kórus nem egy vagy két hangból áll – mondta. – Nem fél nyolcra érkezünk, hanem fél nyolckor kezdünk el énekelni.

Azon a különösen hideg decemberi szerda estén Mártának minden szándéka megvolt, hogy szokás szerint negyed nyolcra a templomban legyen. Ez egy különleges gyakorlatnak számított, mivel ez volt az utolsó próba a templom éves karácsonyi kantátájának előadása előtt. A tizennégy kórustag mellett egy tizenéves lánytrió is csatlakozott volna hozzájuk. A trió a kantáta egy darabját tanulta be, és ezen az estén először akartak együtt gyakorolni. Minden más szerdai napnál fontosabb volt, hogy ezen az estén különösen korán ott legyen a templomban.

 

Azonban egy problémába ütközött. A lánya, Marilyn, a Junior főiskolára járt, és részmunkaidőben dolgozott, hogy kifizesse a tandíjat. Aznap este hazatért a délutáni munkából, és fáradtan biccentett az anyjának.
– Megyek, alszom egy kicsit – mondta. – Ébressz fel a próbára.

 

Marilyn zongorista volt, és a karácsonyi kantáta kísérésére volt beütemezve. Bár a kóruspróbáról már többször lemaradt, ezen az estén létfontosságú volt a jelenléte. Így hát Martha hat óra negyvenöt perckor felment Marilyn szobájába, egy pillantást vetett a lányára.
– Ébresztő! – kiáltotta. – Húsz perc múlva indulunk a próbára!

 

Marilyn felnyögött, és a másik oldalára fordult. Biztosra véve, hogy a lánya felébredt, és most már fel fog kelni, hogy felkészüljön az próbára, Martha visszament a konyhába.

 

Hét óra tíz perckor, amikor Marilyn még mindig nem jött ki a szobájából, Martha felszaladt a lépcsőn. A fiatal nő még mindig mélyen aludt.
– Marilyn! –, szólt Martha hangosan, és a lánya felé indult. – Mi bajod van? Azonnal fel kell kelned, és készülődnöd kell! Mennünk kell!
– Igen, azt hiszem, most már ébren vagyok – rázta a fejét Marilyn, és szélesebbre nyitotta a szemét – Készülődöm, amilyen gyorsan csak tudok.

 

Martha lement és Marilynre várt, miközben a lánya kétségbeesetten rohangált az emeleten, hogy megpróbáljon elkészülni, mielőtt az anyjának újra fel kell jönnie. De bárhogy is próbálkozott, hét–huszonöt volt, mire elkészült. Éppen amikor a lány leért a lépcsőn, ahol az anyja rosszallóan nézett rá, a házban koromsötét lett.
– Nagyszerű – motyogta Martha. – Most már tényleg el fogunk késni.

******

 

Donna, Rowena és Sadie általános iskola óta a legjobb barátnők voltak. Amióta az eszüket tudták, a családjuk a West Side Baptista Gyülekezetbe járt, és évekig énekeltek a gyermekkórusban. Mindegyik lány imádott fellépni, és mindig arról álmodoztak, hogy énekegyüttest alapítanak, és egy nap, miután leérettségiznek, híresek lesznek. Most, hogy már tinédzserek voltak, túl idősek az ifjúsági kórushoz és túl fiatalok a végzősök kórusához, Martha Paul kitalált egy módszert, hogy továbbra is bevonja őket. Létrehozta a West Side Girls Triót, egy különleges kórust a három barátnő számára, amelyben zenei darabokat dolgozhattak ki, és alkalmanként előadhatták azokat a gyülekezetnek. A karácsonyi kantátára gyakorolt számuk volt az eddigi legszebb, és alig tudták kivárni, hogy aznap este a próbán előadhassák.
– Menjünk ma a szokásosnál is korábban! – javasolta Rowena a többieknek. – Így még a próba előtt lesz időnk beszélgetni.

 

A lányok úgy beszélték meg, hogy Donna kölcsönkéri az apja autóját, és hétkor felveszi Rowenát és Sadie-t az otthonuknál. Így mindannyian oda tudnak érni negyed nyolcra a templomba. De aznap este hét óra tíz perckor, miután több, végtelennek tűnő percig figyelte a bejárati ablakot, Rowena végül csalódottan összeszorította a száját. Donna sosem késett, ha valamit terveztek. Felvette a telefont, és tárcsázta barátnője számát.
– Halló? – jelentkezett Donna.
– Donna? Mit csinálsz? Már itt kellene lenned, hogy felvegyél!
– Rowena, miről beszélsz? – válaszolta Donna. – Sadie-re várok. Azt hittem, hogy mindkettőnkért jön.
– Nem, nem ez volt a terv – mondta Rowena. – Ezt nem hiszem el! Most mindannyian el fogunk késni, és senki sem fog minket komolyan venni.
– Ro, higgyél nekem, Sadie-nek kellene ma este vezetnie.

 

Rowena felsóhajtott, nem tudott vezetni, ezért rá volt utalva a barátaira. Elhatározta, hogy tisztázza a félreértéseiket, hogy eljussanak a kóruspróbára.

 

Hét óra huszonöt perckor Donna telefonált, és elmagyarázta, hogy a kocsikulcs a kezében van, Sadie kint vár, és ő már úton van kifelé. Éppen mielőtt a lányok letették volna a kagylót, mindkét házban elsötétült minden.

 

*****

 

Theodore Charles nem volt hozzászokva ahhoz, hogy távol legyen a feleségétől, Anne-től. A házaspár tizenöt éves házasságuk alatt ritkán töltött távol egy napot is egymástól. De azon a tavaszon Anne-nek családi ügyeket kellett intéznie a közeli Lincolnban, és csak másnap reggel ért haza.
– Ne aggódj, Theodore – mondta neki, mielőtt elment. – Mindent megszerveztem neked és a fiúknak. Szerda este McKinterékkel vacsoráztok, amíg én Lincolnban vagyok.

 

Theodore örült ennek a megállapodásnak. McKinterék kedves házaspár voltak, jócskán túl a nyugdíjas koron, Margaret McKinter pedig az egyik legjobb szakács volt Beatrice-ban. Tudta, hogy ő, és a nyolc és tízéves fiúk jó kezekben lesznek, amíg Anne távol van.

 

Még az étkezés utáni időszakra is voltak terveik. Szerda este kóruspróba volt, és ő és Anne általában magukkal vitték a fiúkat. Az a tény, hogy Anne elment, nem változtatott a dolgokon. Theodore és a fiúk hat órakor vacsoráznak majd McKinteréknél, és nem sokkal hét után indulnak el, hogy időben odaérjenek a próbára. Így elég korán odaérnének, hogy legyen ideje a barátjával, Herb Kipffel váltani pár szót. A két férfi hét közben mindig nagyon elfoglalt volt és ritkán volt idejük beszélgetni.

 

Ahogy várta, Margaret McKinter étele csodálatos volt: marhahús körettel és szósszal, desszertnek pedig házi készítésű almás pite.
– Meg kell mondanom, Margaret – jegyezte meg Theodore az étkezés után. – Te csinálod a világ legjobb almáspitéjét.
– Ó nem, a feleséged is ugyanolyan finom almáspitét süt, mint bárki más a városban. Emlékszem, amikor még pici lány volt Anne... Igen, egy kislány a legszebb ruhákkal és…

 

Theodore számított erre. Margaret nemcsak jól főzött, hanem remekül tudott beszélgetni is. Gyakran az ember tíz-tizenöt percet is eltölthetett Margarettel, aki remekül vitte a szót. Ez alkalommal is ez volt a helyzet, Theodore nem lepődött meg azon, hogy – amíg egyetértően bólintott, és az órájára pillantott – már hét óra tizenöt perc volt. Magában elhatározta, hogy hét óra huszonötkor belevág Margaret monológjába, és sűrű bocsánatkérések között gyorsan távozik a fiaival, mielőtt teljesen lemarad a kóruspróbáról.
– És ahogy mondtam – Margaret McKinter gyorsan lélegzetet vett –, amikor Thelma fehérítő nélkül mos – az alsóneműiről és minden másról beszélek –, és aztán kiteregeti őket száradni a…

 

Hirtelen minden elsötétült a McKinter-házban, és közel egy óra óta először lett teljes csend a szobában.

 

*****

 

Gina Hicks nem tudta, hogy mit tegyen aznap este. Nagyon szeretett a West Side Baptista Gyülekezet kórusának tagja lenni, és úgy tervezte, hogy szólót énekel a közelgő karácsonyi kantátában. A kórusvezető minden bizonnyal elvárta volna, hogy részt vegyen a mai próbán, hiszen az előadásig kevesebb, mint két hét volt hátra. De ott volt még az édesanyja, akire gondolnia kellett. Norma Hicks alapító tagja volt a Női Missziós Csoportnak, amely minden hónapban egy csütörtökön más-más otthonában találkozott. Ebben a hónapban a nők azt tervezték, hogy Hicksék otthonában jönnek össze, és a találkozót a következő estére tűzték ki.
– Gina, tudom, hogy próbára kell menned – mondta az édesanyja korábban az este folyamán, – de nagyon jól jönne a segítséged. A takarításon kívül van még egy kis sütnivalóm is, és szeretném, ha ma estére elkészülnénk vele.

 

Fiatalabb testvéreit is még meg kellett fürdetni, és előkészíteni a lefekvéshez, és Gina tudta, hogy nincs más, aki segíthetne az anyjának. Mégis vívódott a döntésével. Olyan közel lakott a templomhoz, hogy a próba után azonnal hazasiethetett, de lehet, hogy az anyjának tényleg szüksége volt rá, és ebben az esetben mindenképpen otthon maradna.

 

Gina az órára nézett. Hét óra húsz. Még volt idő, hogy időben a templomba érjen. Éppen elkezdte keresni a kabátját, amikor meghallotta, hogy az anyja a két nővére közötti veszekedést igyekszik félbeszakítani. Gina halkan felsóhajtott.
– Anya! – kiáltotta át a házon. – Ne aggódj a dolgok miatt. Maradok és segítek.

 

’Végülis, gondolta, Isten talán szeretné, hogy énekeljen a kórusban, de előbb azt akarja, hogy segítsen az édesanyjának.’ Elkezdte dúdolni a szólószám dallamát, és a konyha felé indult. Gyorsan tárcsázta barátnőjét és kórustársát, Agnes O`Shaugnessyt.
– Ma este nem tudok elmenni. Mondd meg Mrs. Paulnak, hogy dolgozom a számomon, és később egyeztetek vele.
– Rendben. Mary és én éppen indulni készülünk. Majd szólunk neki. Gina letette a telefont, de éppen amikor mosogatni kezdett, távoli morajlás hallatszott. Hirtelen zörögni kezdtek az ablakok, és a lába alatt remegni kezdett a talaj.

 

Norma leszaladt a lépcsőn.
– Ó, te jó ég! – kiáltotta. – Mi a csuda volt ez?

Abban a pillanatban sötétségbe burkolóztak.

 

*****

Mary Jones és Agnes O`Shaugnessy fiatal anyák voltak, akik mindig együtt mentek a West Side Baptista Gyülekezetbe a kóruspróbára. Általában hét órára befejezték a vacsorát, és lefektették a gyerekeiket, így a férjüknek nem okozott gondot, hogy átvegyék a helyüket, amíg ők a próbára járnak.

 

Ezen a szerdán Mary volt a soros a vezetéssel, és hét óra tizenötkor érkezett Ágneshez, aki csak két háztömbnyire lakott a templomtól. Ezért általában még néhány percet beszélgettek egymással, mielőtt elindultak a próbára. Ezen az estén Agnes a kedvenc sorozatát nézte a TV–ben, és rábeszélte Maryt is, hogy üljön le ő is. Sőt, még Gina Hicks hívása után is tovább nézték a filmet. Mire észbe kaptak, már 19.25 volt.
– Ó nem! – nyögte Agnes. – El fogunk késni!

 

Ebben a pillanatban jött be Agnes férje, kezében a babával.
– Nem fogtok elkésni? – kérdezte, és az órájára nézett.
– Nem, nem… – válaszolta Mary. Oda fogunk érni fél nyolcra, a templon a sarkon túl van.

 

A két nő elbúcsúzott Paultól, és az autóhoz mentek. Éppen amikor kinyitották az autó ajtaját, egy szörnyű robbanás hangját hallották, amelyik olyan erős volt, hogy rengett a föld, és majdnem levette őket a lábukról.

 

*****

 

Nubert lelkész aznap este hét órára befejezte a vacsorát, és segített a feleségének elmosogatni. Susan, a hatéves lányuk már felöltözve várta őket a bejárati ajtóban, így az estéjük pontosan a menetrend szerint zajlott. A lelkész elmosolyodott. Már alig várta a kóruspróbát. Mindenki izgatottan várta az előadást, és ez még nagyobb célt adott az együttlétnek és az éneklésnek.
– Jó sokan lesznek ma este – jegyezte meg a feleségének.

 

Mielőtt az asszony válaszolhatott volna, Susan besétált a konyhába.
– Apa, szomjas vagyok – panaszkodott.

 

Nubert lelkész a falon lévő órára nézett. Hét óra öt perc. A következő két percben el kellett indulniuk, ha negyed nyolcra meg akartak érkezni.
– Drágám, nem tudnál várni a próba végéig? Lesz puncs és süti, ha végeztünk az énekléssel – mondta, lehajolt a lány szintjére, és elsímított egy hajtincset a szeméből.

 

A kislány hajthatatlanul rázta a fejét.
– Fáj a torkom, és most szeretnék inni, kérem – mondta udvariasan. – Kérlek, apa.

 

A lelkész felsóhajtott.
– Rendben, de egy perc múlva indulnunk kell. Igyál gyorsan, jó?

 

Susan boldogan tapsolt.
– Igen, apa. Úgy lesz.

 

Odasétált a hűtőhöz, és kivett egy kancsó vörös puncsot, majd töltött belőle egy pohárba, és odaadta a lánynak.
– Köszönöm, apa – mondta, megfordult, és kisétált a konyhából. Nubert lelkész figyelte, ahogy a gyerek sarkon fordul a nappaliba, majd megbotlik, és a piros italt leönti a ruhájára. A folyadék azonnal beszivárgott a bézs színű szőnyegbe, és Susan segítségért kiáltott.
– Annyira sajnálom, apa! Nem akartam. – Könnyek gyűltek a szemébe, és a lelkész szíve megesett rajta. Gyorsan a kislány mellé lépett.
– Semmi baj, kicsim. Majd mi feltakarítjuk.

 

A gyermek édesanyja egy pillanat alatt csatlakozott hozzájuk egy rongy és egy vödör víz segítségével. Amilyen gyorsan csak tudta, igyekezett eltüntetni a foltot a szőnyegből, és kitisztítani Susan ruháját.
– Át kell öltöznöd, drágám – mondta türelmesen. A lelkész még egyszer az órára nézett. Tizenkilenc óra tizenhárom.
– El fogunk késni – suttogta, amikor a lányuk elhagyta a szobát.
– Mindenki elkéshet egyszer az életben – mondta a felesége mosolyogva. – Ne mérgelődj ezen, George. – Újra felsóhajtott, és elkezdett segíteni a takarításban.
– Igazad van. Menj, segíts Susannek. Majd odaérünk, amikor odaérünk.

 

Tizennégy perccel később, amikor Nubertsék már befejezték a takarítást, és indulásra készülődtek, a ház hirtelen megremegett, és kialudt a villany. Ott maradtak a teljes sötétségben.
– Mi az, George? – suttogta a felesége. – Szerinted mi történt?

 

A lelkész a kezében tartotta a kocsikulcsot, és óvatosan vezette családját a kivilágítatlan házon át a bejárati ajtóhoz.
– Nem tudom. Menjünk le a templomba, és nézzük meg, hogy ott is kialudtak-e a fények?

 

*****

 

Herb Kipf befejezte a vacsorát, és egy levélen dolgozott, amelyet a város másik végén lévő másik baptista gyülekezet titkárának írt. Gyakran segített a gyülekezeti irodában a papírmunkában, és ebbe beletartozott a levélírás is.

 

Huszonkilenc évesen Herb még agglegény volt, aki otthon élt a szüleivel. Gyakran hosszú órákat dolgozott, és szinte minden nap önkéntes munkát végzett a West Side Baptista Gyülekezetben. Egész életében a gyülekezet tagja volt, és tizenkét éves kora óta énekelt a kórusban. Valójában a kórus nagy részét azon emberek magja alkotta, akik tizenhét éve énekeltek együtt.
– Herb, nem fogsz elkésni a kóruspróbáról? – szólította meg az édesanyja aznap este. – Már hét óra tíz perc van.

 

Herb a hálószobájában lévő órára pillantott, és meglepődve látta, hogy az idő milyen gyorsan elszaladt. Úgy tervezte, hogy negyed nyolcra ott lesz a próbán, hogy beszélgethessen még a barátaival. De most sietnie kell, ha fél nyolcra oda akar érni. Gyorsabban írt, és hét óra huszonöt perckor lezárta a borítékot, majd felállt, hogy távozzon.

 

Herb leszáguldott a ház lépcsőjén, búcsút kiáltott a családjának, és kirohant az autójához. De mielőtt elhajtott volna, az anyja rohant ki a bejárati ajtón, és intett neki, hogy húzza le az autó ablakát.
–Mi az, anya? Sietek! – kiáltotta.

 

A nő odaszaladt a kocsihoz, és Herb látta, hogy nagyon izgatott.
– Herb – mondta lélegzetvisszafojtva. Gladys most hívott, és a templomról van szó…

 

FELROBBANT A TEMPLOM! ÉPPEN EGY PERCCEL EZELŐTT, HÉT ÓRA HUSZONHÉT PERCKOR.

 

Herb megdermedt, és a gyomra felfordult. Ha a templom hét óra huszonhét perckor robbant fel, az csak egy dolgot jelenthetett: a legközelebbi barátai közül sokan bent voltak. Bólintott az anyjának, és elindult a templom felé. Menet közben azért imádkozott, hogy legalább a West Side Baptista Gyülekezet kórusának néhány tagja valahogy túlélje a robbanást.

 

*****

Ahogy közeledett, Herb számos tűzoltóautót és rendőrtisztet látott, valamint több tucat embert, akik a járdán gyülekeztek, hogy lássák, mi történt. Rámeredt arra a helyre, ahol a templomnak kellett volna állnia, és elborzadt. Az épületet a földdel tették egyenlővé, és nem volt más, mint egy füstölgő, szilánkokra tört fa- és téglakupac. Lassan megkerülte a kocsijával a mentőautókat, és meglátta a fehér templomtornyot. Az épület húsz láb magas részét a robbanás leválasztotta a templomról, és most pontosan ott feküdt, ahol ő és a többi énekes általában leparkolták az autójukat.

 

„Édes Istenem, ki volt bent?” Herb rémülten suttogta, miközben gyorsan a kocsijából a tűzoltóparancsnokhoz igyekezett.
– Ernie! – Herb kétségbeesetten kiáltott. Hallotta, ahogy az emberek sikoltoznak és sírnak, miközben a földdel egyenlővé tett templomot bámulták, és megpróbálta nem elképzelni, hány barátja lehetett az épületben, amikor az felrobbant. Szirénák harsogtak az éjszakában, és a levegő tele volt nehéz füsttel és leülepedő törmelékkel. Már néhány órája sötét volt, és nehéz volt tisztán látni.
– Hála Istennek – mondta a tűzoltóparancsnok, miközben Herbhez lépett, és a vállára tette a kezét. – Azt hittem, hogy te is bent voltál. Ma este nem volt kóruspróba?

 

Könnyek töltötték meg Herb szemét, miközben bólintott.
– Igen, elkéstem. De a többiek... Ernie, ők biztosan bent voltak! Már elmúlt fél nyolc. Mi történt?
– Az egész egyszerűen felrobbant. Valószínűleg földgázszivárgás. Ezen kívül a torony magával rántotta a villanyvezetékeket, és az egész városban elment az áram. Az ablakok is kitörtek. Az egész háztömbön végig. – Ernie egy pillanatra lehajtotta a fejét.
– Utálom ezt mondani, de ha valaki bent volt, annak esélye sem volt.
– Megnézték? – Herb erőlködve nézte a területet, ahol a templom állt. – Valakinek segítségre lehet szüksége.

– Röviden utánanéztek, Herb. De ha halottak is lennének ott, már nem lehetne őket azonosítani. Úgy néz ki, mintha bomba robbant volna. És minden, ami az alagsorban van, több tonna törmelék alá van temetve.

A tűzoltóparancsnok feszülten nézte barátját, és nem volt biztos benne, hogy megfelel-e a feladatnak, amit rá bízott.
– Herb, itt egy csomó izgatott ember áll, és válaszokra van szükségük. Kérlek, járj körbe, és gyűjts össze minden kórustagot, akit csak találsz. Tudnunk kell, hogy ki hiányzik.

Ez volt a legfélelmetesebb feladat, amire Herb valaha vállalkozott. Vett egy mély lélegzetet, és elindult a templom felé, kétségbeesetten keresve az éjszakában a kórustagok arcát a tömegben. Törmelék borította a környéket, és Herbnek a széttört templomi padok és tetőcserepek halmain kellett átlépnie, amikor a kórustagok keresésére indult. Éppen ekkor pillantotta meg a három tinédzsert, akik aznap este csatlakozni akartak hozzájuk: Donnát, Rowenát és Sadie-t. Megkönnyebbüléssel töltötte el, amikor odaért hozzájuk, és boldogan ölelte át őket.
– Hála Istennek! – mondta.

Donna túlságosan sírt ahhoz, hogy beszélni tudjon, Rowena pedig kábultnak tűnt.
–Összekevertük, hogy ki vezet – mondta, és az összedőlt templomot bámulta. – Tíz percet késtünk. Csak tíz percet!

 

Herb a tűzoltóparancsnok felé mutatott, és azt mondta a lányoknak, hogy ott kell várniuk
– Ki kell derítenünk, ki volt bent – mondta. Erre Rowena zokogni kezdett.
– Rowena, szedd össze magad – mondta Herb. Nem volt idő sírásra, még sok ember volt, akiket még mindig nem találtak meg.
– Imádkozz, Rowena! – mondta. – Csak imádkozz!

 

A lányok követték Herb utasításait, ő pedig folytatta útját a folyamatosan növekvő tömegben. Éppen ekkor látta meg Theodore Charlest, mellette két kisfiával, akik melléje kuporodtak. A férfiak olyan jó barátok voltak, hogy Herb szemérmetlenül sírni kezdett. –Theodore! – Kiáltotta Herb. – Ide!

 

Theodore észrevette Herbet, és fiaival a karján gyorsan odasétált hozzá.
– Elkéstünk – mondta Theodore. – Mrs. McKinter túl sokáig beszélt. – Figyelmesen nézett a barátjára. – Különben már halottak lennénk...
– Én is elkéstem – mondta Herb. – Levelet írtam; az idő csak úgy elszaladt velem.

 

Egy pillanatra megállt. Most először gondolt bele úgy igazán. Bent kellett volna lennie a templomban, amikor az felrobbant. Amióta az eszét tudta, minden második szerda este tizenöt perccel korábban érkezett a kóruspróbára. Szorosan megölelte a barátját, és a tűzoltóparancsnokhoz küldte.

 

Tizenöt percig Herb eszeveszetten manőverezett a tömegben. Megtalálta Nubert lelkészt, a feleségét és a lányukat, Susant. Gyorsan megölelték egymást, és Herb a többiekkel együtt a tűzoltóparancsnok felé irányította őket. Néhány perccel később megtalálta Mary Jonest és Agnes O`Shaugnessyt, valamint három nyugdíjas nőt, akik mind külön-külön érkeztek, és akiknek más-más oka volt arra, hogy aznap este elkéstek a próbáról. Nem sokkal később talált egy fiatal párt, akik csak az előző évben csatlakoztak a kórushoz. Távolsági telefonhívást kaptak, ami miatt aznap este nem tudtak időben indulni.

 

Végül Herb rátalált a kórusvezetőre, Martha-ra és a lányára, Marilynra.
– Martha! – Herb átölelte a síró nőt, és hagyta, hogy egy pillanatra a vállán pihenjen.

–Biztosra vettem, hogy bent voltál.
– Marilyn nem tudott felébredni – zokogott a nő. – Próbáltam felkelteni, de csak aludt tovább. A nő felnézett Herbre, a szeme vörös volt, az arca pedig könnyfoltos.
– Tudod, hogy tizenhat év alatt soha nem voltam itt hét-húsznál később? – kérdezte, áhítattal a szemében.
– Hét–huszonhétkor robbant fel a templom – mondta Herb komolyan. – Menjünk, csatlakozzunk a többiekhez. Tudnunk kell, hogy ki hiányzik még?

 

Herb úgy érezte magát, mintha egy furcsa és fordulatos álom közepén lenne. Először ott volt a borzalom, amikor látta, hogy a templomot egy robbanás a földdel teszi egyenlővé, aztán a csodák, egymás után, amikor a kórus minden egyes tagját élve találta meg. Hogyan volt lehetséges, hogy ennyi ember ennyi különböző okból elkéssen?

 

Ezen az estén tizennégy kórustagnak – ezen kívül három fiatal lánynak és három gyermeknek kellett volna a próbán lenni. Miután Herb megszámolta őket, megdöbbent, hogy csak egy személy hiányzik.
– Gina Hicks! – kiáltotta hangosan, hogy a többiek is hallhassák. – Látta valaki Ginát?
– Nem tudott eljönni ma este – válaszolta Agnes boldogan, és könnyeket törölt le a szeméről.
– Felhívott, hogy segítenie kell az édesanyjának. – Ezzel mind a húszan megvoltak.

 

Ebben a pillanatban Erma Rimock lépett a csoporthoz. Nyugdíjas és már 4O éve a gyülekezet tagja.
– Hála az Úrnak, hogy mindnyájan életben vagytok – mondta. Ekkor Nubert lelkészhez fordult. – Lelkész úr, múlt héten a bátyámmal megvettük a régi metodista gyülekezet épületét. Ott megtarthatják az Istentiszteleteket, ameddig csak akarják. A karácsonyi kantátát is előadhatják ott. Holnap mindnyájan itt leszünk, hogy megnézzük, még mi menthető… Ha a régi templomot egy kicsit kitisztítjuk, akkor vasárnap már ott tarthatjuk az Istentiszteletet.

 

A lelkész nagyon meghatódott. Semmi magyarázat nem volt arra, ami ma este történt, és Ermas ajánlatára sem. Átölelte és köszönetet mondott neki. Ekkor Herbhez fordult. – Valóban mindannyian megvagyunk? – kérdezte. Még mindig csodálkozott.

 

Herb bólintott és a többiek arcába nézett. Mialatt a kórustagok szótlanul álltak, és a hideg téli éjszakában dideregtek, még mindig teljesen döbbentek voltak, hogy milyen közel voltak a katasztrófához. Hosszú percekig hallgatagon álltak, és tudatosodott bennük, hogy egy csoda történt, amelynek mindannyian a részesei voltak.
– Fogjuk meg egymás kezét – mondta halkan Herb. A kórus tagjai különváltak a tömegtől. Találtak egy helyet, ahol egy kört alkottak.
– Értitek ezt? – kérdezte. – MA ESTE MINDEGYIKÜNK ELKÉSETT! Mindegyikünk!
– Imádkozzunk! – javasolta Nubert lelkész, és a csoportban mindenki lehajtotta a fejét.
– Drága Uram... – a lelkész hangja remegett a meghatottságtól, és alig tudott beszélni. – Uram, tudjuk, hogy ma este a biztos haláltól mentettél meg minket. Ma este bebizonyítottad a szeretetedet, amivel mindenkinek adtál egy okot, ami miatt mindegyikünk tíz perccel később érkezett. Köszönjük, Uram. A lelkész végigvezette tekintetét az arcokon. Felemelte arcát, és halk hangon mondta: – Köszönöm, Uram. Mi ezt soha nem fogjuk elfelejteni!

 

Ezután a West–Side Babtista Gyülekezet kórustagjai kézenfogták egymást, és úgy énekelték a „Csendes éjt”

 

Ez az előadás a mai napig az emlékezetükben maradt a nebraskai Beatrice lakóinak.

 

Karen Kingsbury: A Treasury of Christmas Miracles
.