Vártam, hogy a központos kapcsolja a hívót. A krízisvonalak önkéntesei sohasem közvetlen vonalon beszélnek. Egy–két alkalomnál többször nemigen akadtunk össze ugyanazzal az ügyféllel, ezért meglepődtem, amikor megismertem a hangot a vonal túlsó végen. Denise volt az, egy fiatal nő, akivel korábban már kétszer is beszéltem. Mindkét alkalommal nagyon megverte a férje, és mindkétszer arra biztattam, hogy keresse fel a családsegítő menhelyet, hogy elkerülje a további bántalmazást.

– Nem hagyhatom el – mondta ő –, maradnom kell. Amikor meghallottam a hangját, egyszerre öntött el a megkönnyebbülés és az aggodalom. Legalább nem volt kórházban – ami még rosszabb – a hullaházban. Valószínüleg azonban egy újabb bántalmazás miatt hív. Beszélgetés közben kimentem a telefonnal a konyhába, és töltöttem magamnak egy kávét.
– Úgy örülök, hogy magát kapcsolták! – mondta, amikor bemutatkoztam. – Valójában csak azért telefonáltam, mert reméltem, hogy tudok magának üzenetet hagyni. El akartam mesélni egy különös történetet.

 

A korábbi bántálmazásokra nemigen tudtam volna ráhúzni a különös jelzőt, és ő sem suttogott, ahogy az áldozatok szoktak. Valami történhetett. Denise nem is várt választ.
– Talán emlékszik rá, hogy meséltem, az irodánk a belvárosba költözik, és Dan az akarta, mondjak fel, annyira féltékeny volt, hogy új emberekkel találkozom majd. Nos, a múlt pénteken túlórát vállaltam, hogy segítsek berendezkedni az új helyen – folytatta. – Mire elkészültem, már kiürült az épület. Sietve összekaptam a dolgaimat, és elindultam hazafelé. Már előre rettegtem Dan vádaskodásaitól, hogy valaki mással szórakoztam. Vajon miért az a mániája a bántalmazó házastársaknak, gondoltam, hogy a partnerük megcsalja őket?

– De amikor leértem a főbejárathoz – fűzte tovább történetét Denise –, az zárva volt, sőt belülről el is reteszelték. Először nem ijedtem meg. Végül is egy olyan nagy irodaházban több kijáratnak is kell lennie.

 

Miközben Denise beszélt, én kitöltöttem a krízisközpont nyomtatványát a hívásról.

– Megnéztem a legközelebbi folyosó végén levő ajtót – mesélte. – Egy tábla állt rajta: “Nem kijárat”. Azért megpróbálkoztam vele, de nem nyílt. Egy csomó más ajtót is megpróbáltam. Mindegyiken ott volt a “Nem kijárat” tábla. Akkor már kezdtem pánikba esni. El tudtam képzelni, hogyan büntet majd meg Dan ezért a késésért.

 

Én is el tudtam képzelni… és minél később ér haza, valószínüleg annál súlyosabb verés vár rá.
Denis folytatta:
– Akkor már majdnem őrjöngtem; fel–alá rohangáltam. Megint egy „Nem kijárat” feliratú ajtóba ütköztem. Az apró betűs felirat elmagyarázta, hogy tűz esetén a vészkijáratok automatikusan kinyílnak.

 

Szegény Denise! Nagyon is meg tudtam érteni a félelmeit és az elkeseredettségét.
– Addigra – mondta ő – már rettegtem. Visszarohantam a főbejárathoz, és verni kezdtem. „Engedjenek ki!” – kiabáltam. Abban reménykedtem, hogy talán odakint valaki meghallja, bár fogalmam sem volt, hogy mit tehetnének.

 

Akkor észrevettem, hogy van valaki mögöttem. Egy idősebb férfi volt. Addigra már zokogtam – mesélte Denise –, és mondtam neki, hogy nem lehet kimenni.

„Mindig van kiút, csak kövessen” – válaszolta ő megnyugtató hangon.

 

Követtem a sötét előcsarnokon át egy olyan ajtóhoz, amelyet eddig észre sem vettem. Az is csukva volt, mint a többi, de megmentőm benyúlt az overállja zsebébe és kihúzott egy kulcsot. Kinyitotta az ajtót, én pedig megköszöntem és egyenesen a kocsimhoz rohantam.

 

Még mindig rettegve gondoltam arra, hogy mi lesz, ha hazaérek. Kivettem a mobiltelefonomat a kesztyűtartóból, hogy felhívjam Dant, de miközben a számunkat hívtam, a férfi szavain gondolkoztam: „Mindig van kiút.” Eszembe jutott, hogy maga is mindig ezt mondta, amikor megadta a menhely számát. Még mindig a pénztárcámban volt a szám. Dan helyett végül a menhelyet hívtam. És most itt vagyok.

 

Megkönnyebbültem sóhajtottam fel. Biztonságban van!
– Még szerencse, hogy ott volt az éjjeli őr – mondtam. Denise felnevetett.
– Én is erre gondoltam, amikor másnap reggel vittem neki egy köszönőlapot. Megkértem a recepcióst, hogy adja át neki. Fura pillantást vetett rám, aztán azt mondta, hogy nincs éjszakai őr.

 

Amikor leraktam a telefont, még mindig az éjjeli őrön gondolkodtam. Talán éjjeli őr nem volt, de az biztos, hogy volt ott egy őr, aki Denise-re vigyázott.

 

A történet az Angyali áldás című könyvben jelent meg

Fordította: Kovács Ildikó