A fiú kapkodva kanalazta a levest, amit eléje tettek. Még fiatal volt, szép magas növésű. Ruhája azonban rongyos és piszkos, a cipője szakazodott. Hát igen, a munkanélküliség, a vándorélet az oka, ő erről nem tehet. Hanem az arca! A feldúlt, kiélt vonások féktelen életmódról árulkodnak. A bűn mélyen belevéste nyomait ebbe az arcba.

 

Befejezi az evést, leteszi a kanalat. Lassan feláll, és odanyújtja a kezét:
– Hát köszönöm! – És menni akar. Megragadom a kezét, és nem engedem el. Kiszalad a számon:
– Ó, barátom, maga Isten hasonmása lehetne! Hogy tönkretette a bűn!

 

A fiú nagy szemeket mereszt rám és eltávozik. Megyek én is a dolgom után, és elfelejtem ezt a kis élményt.

 

Két évvel később látogatóban vagyok egy dél-német városkában. Kedves, idős asszony szólít meg egy napon.
– Meg kell egyszer mondanom, hogy minden nap imádkozom önért és a munkájáért.

 

Csodálkozva nézek rá:
– Ez igazán kedves – felelem –, szükségem is van rá. De magyarázza már meg, hogy jutott egyáltalán eszébe?

 

– Nos, ez különös történet – mondja az asszony. – Tudja, van egy kis üzletem. Az utazó ügynökök gyakran felkeresnek és kínálják áruikat. Bizonyos idő óta gyakran jár nálam egy igazán rendes, megbízható ügynök, aki csendes, komoly viselkedése miatt igen megnyerte a tetszésemet. Ezért meghívtam egyszer egy kávéra.

 

Az asztal mellett ülve így szólt:
– Nyilván nem látja rajtam, hogy két évvel ezelőtt züllött csavargó voltam.
– Nem – feleltem ámulva –, hogy értsem ezt? – Erre elmondta, hogy mint fiatal fickó, összerúgta a port a szüleivel, vaktában nekivágott a világnak, belekerült a nagyváros minden szennyébe, és mind mélyebbre süllyedt. Végül az országúton kötött ki. `És – mesélte tovább – utazásaim közben egy napon betértem valahova, ahol egy férfi enni adott. Amikor tovább akartam menni, így szólt: „Maga Isten hasonmása lehetne. Hogy tönkretette a bűn!” És ez a szó – folytatta a férfi – úgy ért, mint a villámcsapás. Egész elvesztegetett életem vakító fényben állt előttem. Szinte éreztem Isten szomorúságát a fejem fölött. Azt sem tudom, hogy kerültem ki a házból. Gondolataimba merülve róttam tovább a nagyváros utcáit. Az a mondat éjjel-nappal nem hagyott nyugton, míg végre találtam valakit, aki továbbsegített. Megmutatta azt az Egyetlent, akinél az ember elveszett nemességét visszanyerheti: Jézust, a mi Megváltónkat.` Aztán még elmondta, hogy visszatért a szüleihez, és hogyan lett külsőleg is megbecsült ember belőle.”

 

Az idős asszony beszámolója mélyen megindított. Hálásan szorítottam meg a kezét. Gondolataim ott jártak a sok-sok fiatalembernél, akik tévelyegve kóborolnak a világ országútjain.

 

Wilhelm Busch: Variációk egy témára