Vasárnap reggel volt. Károly a csendes erdei ösvényen sétálgatott. Mélyen beszívta a friss levegőt, és boldogan körülnézett. Mennyire szerette a természet nyári pompáját! Köröskörül a fák halk suttogása, a madarak éneke, a kék égbolt, a ragyogó napfény, melynek sugarai, mint aranyló nyilak hatoltak át a sűrű lombon. Olyan szép volt a világ!

 

Akaratlanul összekulcsolta a kezét. Igazán egynek érezte magát a felséges természettel. Így ünnepelte az istentiszteletet.

 

„Milyen kár – gondolta magában -, hogy az emberek ilyenkor ott ülnek a templomok dohos félhomályában, és hallgatják valamely középkori dogma fejtegetését. Hogyan lelheti valaki ilyesmiben az örömét?! Isten itt van! Itt, ebben a csodálatos természetben... Igen, itt... Az ember itt érzi Őt a dicsőséges természet leheletében. Aki itt nem tudja Istent megtapasztalni, annak kő van a szíve helyén...

 

Minden lépésnél újabb és újabb felfedezéseket tett. Szinte beleburkolódzott az ünnepi hangulatba.

 

E felemelő megtapasztalás óta eltelt néhány év…

 

Károly ismét a csendes nyári erdőt járja. Most azonban nincs tele a szíve ujjongó harmóniával. Összetört és gyötrődő. Tegnap összeomlott élete boldogsága. Fiatal felesége kis csecsemőnek adott életet, ő maga azonban kimondhatatlan kínok között meghalt. Nem sokkal később az újszülött is követte őt.

 

A boldogtalan özvegy kora reggel kiballagott a hőn szeretett természetbe. Vigasztalást, lelki erőt akart nyerni. Már órák óta bolyongott az erdőben céltalanul. Minden olyan volt, mint amilyen máskor: napfény szűrődött át a fák levelei közt, madarak csicseregtek, felhők úsztak az égen... A férfi szíve azonba nem akart csendesedni. Nincs mit szépíteni a dolgon: a természet ma nem adott vigasztalást megsebzett szívének.

 

Az erdő pompája szinte vadul felkavarta. Miközben a vén fák közömbösen susogtak, mintha semmi nem történt volna, úgy érezte, hogy legszívesebben hangosan felkiáltana: „Mit ér az összes szépségetek, mit használ lombjaitok sejtelmes susogása? Még egy kis idő és itt az ősz. Akkor a ti szépségetek is meg fog halni. Meg fog halni, igen, meg fog halni...”

 

Nem tud szabadulni a gondolattól. Ott lüktet a halántékában. „Meghalni... igen, meghalni...” Lassan megy tovább. A holtak képe ott a szeme előtt. Összes fájdalma mellett egy különös tüske is gyötri: este, mielőtt felesége bement a kórházba, azon az estén – ma már meg sem tudja érteni – még egy kis szóváltása volt vele. Hogyan is tehetett ilyet? Igaz, borzasztó kimerülten érkezett haza, idegesen. De hát nincs értelme, hogy most mentségeket keressen. Tény, hogy kemény, barátságtalan szavakat vágott a feleségéhez. És ez maradt az utolsó beszélgetésük! Úgy égette most ez az élmény! Sosem tudja jóvá tenni! Soha többé!

 

Károly meggyorsítja lépteit. Csak lenne valakije, akinél kibeszélhetné magát... De a falevelek zizegése hidegen hagyja, érintetlenül. Harag és keserűség fogja el. Ezeket a fákat az emberiség összes fájdalma sem érdekli. Állnak, ahogy mindig álltak, a vén fák...

Egyszerre harangszó üti meg a fülét a reggeli csendben. Károly felfigyel. Anélkül, hogy tudná, mit tesz, követi a harangszót. Előtte ritkul az erdő, egy kis falu képe bukkan fel a mező túloldalán.

 

Károly, mint valami alvajáró, követi a fiatal parasztgazdát, aki a régi temetőn keresztül a templom felé igyekszik. Belép mögötte az alacsony templomajtón. És most ott ül – hosszú idő óta először – egy gyülekezetben. Az orgona halkan játszani kezd. A férfiak erőteljes hangon belefogtak az énekbe:

„Jézus, vigasságom!
Esdekelve várom
Áldó szavadat!
A Te jelentléted
Megvidámít, éltet,
Bátor szívet ad.
Légy velem, ó, mindenem!
Nálad nélkül nem is élek:
Te vagy örökélet!”

 

Károlynak úgy tűnik, mintha az emberek csak neki énekelnének. Majd előlép a lelkész, és olvasni kezdi: „Jézus Krisztus így szólt: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugvást adok nektek.”

Károly arca elé kapja a kezét, és szabad folyást enged a könnyeinek.

 

Wilhelm Busch: Variációk egy témára