Különös, hogy milyen csendesek tudnak lenni éjszaka a nappal lármás utcák. Sötéten és hallgatagon állnak a házak. Lámpáik homályosan világítottak a sötét ködön át.

 

Fázósan fordulok be a kórházhoz vezető útra. Az éjszaka közepén a telefon ébresztett fel: egy haldokló lelkészért hívatott. Az egyik házból fény sugárzott ki. Veszekedő hangok zavarják meg az éjszaka nyugalmát. Vajon milyen apróságon vitatkoznak? A kórházban pedig egy lélek készül az örökkévalóságba.

 

Ez olyan furcsa: nekem már hozzá kellett volna szoknom a halálhoz. Hányakat láttam már elmúlni a csatamezőkön és a kórházi ágyakban! De megrázó látvány az, és az is marad, amikor az élő Isten hív: "Jöjjetek vissza, emberek!"

 

Sietnem kell! Hamarosan a nagy épület előtt állok. A portás már tudja, és eligazít. És most belépek a kórterembe. Egy fiatalember fekszik az ágyban. A felesége izgatottan ül mellette. Amikor meglát engem, felugrik:
– Lelkész úr, adjon gyorsan úrvacsorát a férjemnek!

 

Ránézek a betegre. A halál jele már megjelent az arcán. A beteg nem vesz tudomást érkezésemről.

 

Nem! Nem kínzom a férfit az úrvacsorával. De meg vagyok győződve arról, hogy a haldoklók még hallják a szavunkat, még akkor is, ha a test már nem adja a megértés jeleit. És ezért szeretném imámmal és a kegyelem szavaival elkísérni a férfit az örökkévalóságba. Az asszony szorosan fogja a kezem:
– Lelkész úr, gyorsan! Adjon úrvacsorát a férjemnek!

 

Félretolom. Nyugtalansága nyomasztó. Aztán lehajolok a beteg emberhez, és nagyon lassan elmondom neki a bibliai igeverset: "Jézus Krisztus vére megtisztít minket minden bűntől..."

 

Lassan kinyitja a szemét, és rám néz. A nő megragadja a karomat:
– Gyorsan! Az úrvacsora!

 

Bárcsak meg tudnám nyugtatni az asszonyt! Kivezetem a folyosóra, és megpróbálom elmagyarázni neki, hogy vágya értelmetlen.
– Tudja, a férje már így is túlságosan nyomorultul érzi magát. – Az úrvacsora már csak kínozná.

 

Az asszony zokog:
– De üdvözülnie kell!
Mit mondhatnék erre?
– Asszonyom! – mondom neki izgatottan, – azt hiszi, hogy egy külső szertartás megmenthet Isten ítéletétől? Ha a férje ismeri az Úr Jézus Krisztust, mint Megváltóját, és hisz benne, akkor üdvözül – még akkor is, ha most nem vesz úrvacsorát. És Jézus nélkül – semmilyen úrvacsora nem segít!

 

De ő nem hagyja magát! Elmondja, hogy a férje mennyire vágyik erre a szertartásra. Sürgeti...

 

Ó, én akkoriban fiatal növendék voltam a szolgálatban. Az egyetemen senki sem készített fel az ilyen helyzetekre. Tehetetlenül, kétségek között vergődtem, hogy mit tegyek. Aztán beadtam a derekam, és bementünk a szobába. Gyorsan előkészítettem az úrvacsorát. A férfi felébredt a hangzavar miatt. Csendes és – ahogy nekem tűnt – összeszedett volt, most teljesen koncentrált.

 

“Ez az újszövetség kelyhe az én véremben, amely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” A végtelenül csendes éjszakai órában ezek az erőteljes szavak úgy álltak, mint az örök üdvösség sziklái...

 

Az ápoló imádkozva várakozott a háttérben. Tudtam róla, hogy hívő keresztény. Amikor a szertartás véget ért, a férfi elégedetten dőlt vissza. Az ápolóval együtt elhagytam a szobát. Most a pár egyedül maradt, hogy elbúcsúzzanak.

 

De én még nem mentem el. Az ápoló beszélgetésbe elegyedett velem. Én pedig örömmel hagytam, hogy ez megtörténjen. Úgy éreztem, mintha még nem lenne vége a dolognak. Fél óra telt el. Minden csendes volt.

 

– Menjünk, nézzük meg a beteget – mondtam, és kinyitottam az ajtót. Döbbenten láttam, hogy a férfi egyenesen ül az ágyban. Nevetve kiáltott felénk:
– Túl vagyok a krízisen. Már jobban érzem magam!

 

A felesége pedig nevetve és sírva a nyakába vetette magát.

 

Elképesztő volt. De miért ne lehetne ez igaz? Sok olyan ember járja az utcákat, akiről az orvosok egyszer már lemondtak. És az örömük egyszerűen magával ragadó volt. Osztozni kellett az örömükben.

 

Megfogtam a beteg ember kezét:
– Milyen boldog vagyok, hogy ezt átélhetem.

 

És most ez a gyors javulás erőteljesen megragadott. Még egy szót kellett mondanom:
– Kedves ember, amikor az örökkévalóság kapujában állt, az Úr Jézus eljött önhöz a kegyelmével. Ne engedje el most ezt a Megváltót!

 

Hirtelen irtózatos vigyor futott át a férfi arcán – olyan volt, mint a pokol lángja. Gúnyosan mosolyogva mondta:
– Ó, nekem már nincs szükségem minderre. Újra élek!

 

Megdöbbenve hallgattam ezt a hitetlen beszédet. Minden szó megakadt a torkomon. És miközben még mindig ott álltam, a beteg hirtelen a szívéhez kapott, és lassan visszahanyatlott az ágyba. Halott volt!

 

Ekkor kimenekültem az éjszakába...

 

Wilhelm Busch : Man muss doch darüber sprechen