Ezen a nyáron szabadságos történeteket tettem fel. Most egy saját élményt szeretnék megosztani. Bár nem annyira rendkívüli, de nekünk felejthetetlen.

 

Amikor a három gyermekünk még iskolás volt, az őszi szüneteket a hegyekben töltöttük. Itt októberben már előfordul, hogy havazik – attól függően, milyen magasan van az üdülőfalu.

 

Így történt ez alkalommal is, de másnapra már el is olvadt, így nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Pár nappal később elindultunk a Grimsel hegységhez egy – véleményem szerint – gyerekeknek is megfelelő túrára.

 

Csodálatos, ragyogó őszi nap volt. Miután letettük az autót, elindultunk. Egy idő után visszanéztem, és egy kis felhőt láttam az amúgy felhőtlen égen. Haladtunk tovább, de én valami miatt szemmel tartottam azt a pici kis felhőt, amelyik mintha követne minket. A természet lélegzetelállítóan szép volt. A családom többi tagja nem törődött a minket követő felhővel, de nekem egyre kevésbé tetszett, mivel láttam, ahogy egyre jobban betölti a völgyet.

 

Abban az időben az egyik gyermekem nem igazán élvezte a túrázásainkat, és már régóta nyafogott, hogy tartsunk pihenőt. Megígértem neki, hogy amikor odaérünk egy kis hegyi tóhoz, akkor megállunk. Ezt az ígéretemet azonban nem teljesítettem. Akkor már a többiek is látták, hogy a kis felhő teljesen betöltötte a mögöttünk lévő völgyet.

 

Az üdülőfaluban elolvadt a pár napja esett hó, de időközben olyan magasan voltunk, hogy elértük a hóhatárt. Ezt a tényt teljesen figyelmen kívül hagytam. A napsütés hatására elkezdett olvadni a hó, így a kis hegyi tó partján vezető túrautat, amelyet hó borított, egy pici lavina elborította.

 

Ez volt az a pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy veszélyben vagyunk. Vissza nem mehettünk, a felhőből keletkezett köd már a sarkunkban járt. Előttünk egy hófödte túraút, amelyet részben betemetett a hó. Egy lehetőség maradt: imádkozni védelemért és továbbmenni. Bízni benne, hogy mi gyorsabbak leszünk a ködnél. Szorosan egymás kezét fogva, a lehetőségekhez képest a leggyorsabban haladva, imádkozva folytattuk az utunkat.

 

A gomolygó köd már a hátunkat nyaldosta, amikor a túraútról kiértünk az országútra – a biztonságba! Abban a pillanatban teljesen betakart minket a ködtakaró. A családom tagjai pár méterre álltak mellettem, de csak halvány körvonalukat láttam.

 

Óriási megkönnyebbülés és hála volt a szívemben, amiért épségben kiértünk.

 

Ekkor még nem a hágó legmagasabb részén jártunk. Autónk több kilométeres távolságra a völgyben volt. A férjem stoppal lement az autónkhoz. Miután beszálltunk, nem hazafelé, hanem a hágó irányába vezetett. A kérdésemre, hogy miért, csak az volt a válasz:
- Majd meglátjátok.

 

És valóban! Amint felértünk a Grimsel hágó tetejére, szikrázó napsütés, azúrkék ég fogadott bennünket. És amint lenéztünk, láttuk, hogy az egész völgyet betölti a köd.

 

Hála az Úrnak, aki a tapasztalatlanságunk ellenére biztonságban kivezetett minket.

 

Kovács Ildikó