Időről időre megpróbálok visszaemlékezni a férjem halála utáni első karácsonyra. A legtöbb emlék azonban már elmosódott. A még felbukkanó töredékekben ott van az erőltetett nevetés, a kényszeredett mosoly és a görcsös erőlködés a szórakozásra.

 

Alig három hónap telt el a férjem korai halála óta, jött a karácsony. Nem voltak könnyek, vagy beszélgetések a hiányáról, csak üres ünnepek. Néha örülök, hogy nem emlékszem mindenre. Valaki „özvegyi sokknak” nevezte ezt, és biztosított róla, hogy idővel ki fogom heverni.

 

Tizenkét hónappal később ez igaznak bizonyult. A bizonyíték az az örömteli izgalom volt, amellyel egy pazar, csodálatos ünnepet készítettem elő. Jönnek a gyerekek! Két lányom, egy vejem és két unokám készen állt arra, hogy nálam töltsék a karácsonyt.

 

Mindent feldíszítettem, ami csak elérhető volt. A gumifa levelein színes üveggömbök lógtak, és a fikusz ágain lévő lametták a szellővel együtt mozogtak. A magnó mindent betöltött a karácsony hangjaival.

 

A legjobb az ünnepségben a karácsony illata volt, amely felváltotta a halál szagát, amely addig áthatotta a házamat. A mézeskalács és a citromos csillagok fűszeres, hosszan tartó illatot árasztottak, amely megörvendeztette a szívet.

 

Ragadós fahéjas kiflik, vajban áztatott fehér kenyérfonatok és aranybarna tökös piték vándoroltak csábító illatokkal a teli konyhából a fagyasztóba, hogy várják Megváltónk születésnapi ünnepségét és a családdal, barátokkal való találkozást.

 

Három nappal karácsony előtt, reggel hétkor jött az első hívás.
– Anya, remélem, megérted. Szörnyen hideg volt itt. Egész éjjel fenn kellett maradnom, mert a vízvezetékek befagytak és eltörtek. Kizárt, hogy hazajöjjek az ünnepségre, és ilyen időben egyedül hagyjam a lakókocsit. Rendben van, anya?

– Persze, gyermekem! – Természetesen tudtam, hogy Portlandben szokatlanul hideg az időjárás, és hogy Jeri lakókocsija öreg és rosszul szigetelt. Jeri még mindig egyedülálló volt. Ha elutazik, és őrizetlenül hagyja a lakókocsiját, az jelentős javítási költségekkel járhat. – Majd később ünnepeljük a karácsonyt! – ígértem neki.

 

A második hívás alig húsz perccel később érkezett.
– Anya, mínusz tizenkét fok van. Nem hagyhatjuk magára a birkákat és a vízvezetékeket, és nem jöhetünk haza karácsonyra. Van rá esély, hogy eljössz és csatlakozol hozzánk? – Nem tudom, hogy jutok ki innen, szívem. Semmi baj. Legyen szép karácsonyod. Majd postán elküldöm az ajándékokat. És add át üdvözletemet Gregnek és a gyerekeknek.

 

Miután letettem a telelfont, nagyon-nagyon magányosnak éreztem magam. Ez a lányom és az egyetlen unokáim mindössze 195 kilométerre laktak, és mégsem tudtam elmenni hozzájuk, mert ígéretet tettem néhány embernek itt a városban.

 

Az első ünnepre meghívtam vacsorára özvegy sógoromat, a 84 éves édesanyját és egy egyedülálló fiatalembert a közösségünkből. Ha tudtam volna, hogy a családom nem lesz itt, biztosan nem hívtam volna meg őket.

 

Azt is megígértem az út túloldalán lakó öregembernek, hogy karácsony napján délután kettőkor hozok neki egy tányérral az ünnepi ételünkből. Különc, nyolcvanas éveiben járó öregember volt, akinek állandóan hideg szivarszaga volt, és barna nyál folyt le az állán a szakállába. Mivel nem szívesen hívtam át, felajánlottam, hogy átviszem az ételt. – Nekem és Tischnek (a kutyájának) nincs szükségünk rá – magyarázta. De megnyugtatta a lelkiismeretemet, hogy legalább az ételt megígértem neki.

 

Aztán meghívtam egy egyedülálló barátomat és nyolcéves fiát, hogy töltsék velem és a családommal a szentestét. És most a családom nem jön el.

– Miért, Uram? – tiltakoztam hangosan. – Miért nem lehetek karácsonykor a családommal? Te tudtad, hogy nem fognak eljönni. Miért nem akadályoztál meg abban, hogy másoknak ígéretet tegyek?

 

A szomszéd özvegyasszonyt csak nemrég engedték ki a kórházból. Mivel megígértem, hogy vigyázok rá, behozom a postát és megetetem a kutyát, a családja elutazott karácsonyra. Szóval, itt ragadtam.

 

Most nem láthatom majd, ahogy az unokáim kicsomagolják a gyönyörű karácsonyi csomagjaikat, és ujjongó örömüket.. A lányom pedig már nagyon vágyott egy gyümölcsszárítóra. „Uram, tudod, hogy vettem neki egyet. Miért nem lehetek ott, amikor kinyitja a dobozt és örül neki? Elvégre karácsony van, Uram!”

 

Váratlanul áhítatos alázat lett úrrá rajtam, és elhallgattatta panaszos szívemet. Egy hang és egy mozdulat nélkül Isten válaszolni kezdett a kérdéseimre:

–Tudom, hogy karácsony van, Barbara, ma van a születésnapom. Mit készítettél nekem a születésnapomra?
–Hogy érted azt, hogy mit készítettem a születésnapodra?
– Kinek a születésnapja karácsony? – akarta az Úr tudni. – Mit hoztál nekem?

 

Hirtelen a karácsonyfa alatti drága ajándékok már nem tűntek fontosnak.

– Mit adjak neked a születésnapodra?

 

Csend volt...
– Kezdjem azzal, hogy több embert hívjak meg a születésnapi partira? Talán felkészültebb szívvel gondoskodhatnék a szomszédomról.... Megkérhetném még a szemközti vén trottyost is, hogy hozza el a kutyáját, és üljön velünk az asztalhoz?

 

A szívem dobogni kezdett az izgalomtól.

– Ott van az a férfi az Üdvhadseregtől, akit tavaly nyáron kidobtam, amikor a fákat nyírta, mert nem tetszett a viselkedése. – Nevetni kezdtem. – Biztos vagyok benne, hogy teljesen ledöbbenne, ha hirtelen meghívnám vacsorára… És az az ember, aki csomagolja a szatyrokat az élelmiszerboltban, és aki a legutóbbi hóesés után ellapátolta nekem a kocsifelhajtót? Most már egyedül van. Valószínűleg csak valami étteremben fog enni valamit.

 

Az örömöm szárnyakat kapott. Micsoda magányos halandók csoportja, hercegek és csövesek ragyogó keveréke! Ahogy telefonáltam más ismerősöknek, akik egyedül voltak karácsonykor, a lista egyre hosszabb és hosszabb lett. Hamarosan megtelt az asztalom, de közel sem annyira, mint a szívem.

 

A szemben lakó öregember szótlan volt, annyira eluralkodott rajta a meghatottság, amikor meghívtam a vacsorára.

 

Nem hiszem, hogy valaha is annyi öröm töltötte be a szívemet az előkészületek során, mint azon a napon, mint amikor átadtam az Úrnak születésnapi ajándékként a karácsonyi lakomámat.

 

A terveknek megfelelően az ünnepi illat betöltötte a házamat, és váratlanul a szívem megtelt a karácsony jelentőségével. Soha nem kaptam még értékesebb ajándékot, mint a látvány, ahogy az Üdvhadseregből érkező férfi ötszörösen megtöltötte a tányérját, és éreztem, hogy Isten jóváhagyóan bólogat.

 

Barbara Baumgardner
Alice Gray: Die Nacht der Sternschuppen