Ilyenkor, karácsony táján mindig előjön egy régi emlék, mait nem is én éltem át, hanem édesapám, se úgy látom magam előtt, ahogyan elbeszélése nyomán képződött bennem…

Hadifogoly volt az első világháborúban. Mikor a második tél is ott derezte a szakállát, már folyékonyan beszélt oroszul. A táborból kijárhattak, és annyira megbarátkozott egy környékbeli gazdával, hogy az meghívta a családjához karácsonyra.

Két napot töltött a kis tanyai házba, azután megköszönve a vendéglátást, szedelőzködött, hogy visszamenjen a városi fogolytáborba.

Korán akart indulni, sötétedés előtt, mert nyáron ugyan fel sem vette volna az utat, de télen – az más!

Amint kiléptek az eresz alá, látják ám, hogy újból szállingózik a hó.
– Megállj, Alexander! – mondta a házigazda. – Ha így áll a dolog, nem eresztelek gyalog, még odaveszel! – Várj, befogok a szánba!

Mire elindultak, sűrűn hullott már, és amint kiértek a faluból a nyárfasorból a nyílt síkságra, majdnem vízszintesen hordta a havat a szél. Szemük, szájuk tele lett vele. Édesapám háttal ült a szánon, a gazda elöl. Állva fogta a a gyeplőt, és majdnem rimánkodva biztatta a lovacskát. Bár hiába is kiabált volna, a szavakat már a szájából kikapta a szél.

Úgy tetszett, soha sem lesz vége az útnak.
– …Mint a fogságnak – gondolta édesapám, és képzeletébe rajzolta a barakk füstös melegét, a háború végére pedig az otthonát, fiatal feleségét…

Arra riadt, hogy a gazda átlép az ülésen, és megfogja a karját. És hogy jó ideje áll a ló.
– Engedj egy kis helyet, Alexander! – mondta. Vörösre csípett, jégcsapos arca egészen közel került az övéhez, – Aztán feküdjünk le mind a ketten.
– Hova?
– A szánba.
– Hogy megfagyjunk?
– Mindegy. – legyintett a gazda. – Nincs mást tenni. Nem látszanak már az útjelzők sem, eltévedtünk. – És fészkelődött bele a szalmába, hogyha már így kell lennie, legalább a farkasok ne találjanak rá mindjárt.. keresztet vetett és lefeküdt.

No – eltűnt erre édesapám szeme elől a barakk és az otthon káprázata. Vagy – csak most képzett fel igazán?

Megdörzsölte az arcát. Előbb jobb, aztán bal felöl. Figyelt. Majd előre lépett, és kezébe vette a gyeplőt.
– Gyí, lovacskám, gyí! Indulj már!

És lassan, ahogyan dermedt ujjai bírták a szíjat, a húzást, megfordította a szánt. Keserves kínlódás volt, körbe–körbe jártak. Végre nekifohászkodott, és egyenesbe fogta az irányt. A lovacska nyihogott, prüszkölt, emelgette a lábát, de megindult újra.

Haladtak.

És bár úgy tetszett, hogy örökkévalóságig tart az út, és a város beleveszett a semmibe, mégis közeledtek feléje, a behavazott útjelzők is ott voltak a homályban. És egyszer csak belerajzolódtak a homályba a legszélső házak.
– Kelj fel, hallod–e! – szólt hátra a gazdának. Megérkeztünk! Nemsokára teát iszunk.
– Hogyan? – riadt fel a gazda, aki olyan komolyan vette a fagyhalálba törődést, hogy elaludt a szalma melegében.
– Megérkeztünk! – ismételte édesapám. – Gyere, vedd át a gyeplőt, különben megfordítom a szánt és hazaviszem Magyarországra!
– Hogy csináltad ezt? – hitetlenkedett a gazda. – te, aki az utat sem ismered úgy, mint én…
– Úgy – magyarázta édesapám – figyeltem, amikor indultunk, jobb arcomat fújta a szél. Az irány jó volt, az irány egyenes, tehát a városig mindig a jobb arcomat kellett volna fújnia. És amikor azt mondtad, hogy eltévedtünk, akkor vettem észre, hogy a bal arcomat fújta.

A gazda megrázta a fejét, mint aki hiszi is, meg nem is.

***

– Még valamit megtanultam ám ebből – fejezte az elbeszélést édesapám. (Szinte látom kerekre nyílt kék szemét, ahogyan soha többé nem néz ránk) Ha valami úgy ér az életben, mostohán, mint valami arculütés, abban Isten figyelmeztetését kell látnom. Abból jó származik, útbaigazítás, mint ott a szibériai hómezőn… Esetleg meg kell fordítanom az irányt…

Amikor mindez történt, nem is éltem, mégis mindez úgy jön elém karácsony táján, a térképre nézve, mintha egyenesen felém fújná a szél
Lukátsi Vilma