Kisfiam tavaly karácsonykor – alig háromévesen – tanított meg az ünnep lényegére. Tennivalóim özöne között dolgoztam az íróasztalomnál, amikor berohant hozzám, megfogta a kezem, és húzni kezdett kifelé az irodából.

 

– Gyere apuci! – mondta valami különös ragyogással az arcán. Ki tudna ennek ellenállni?

És vitt magával a nappaliba, ahol plafonig érő, gyönyörűen díszített fenyőfánk állt. Felkapcsolta a gyertyákat, majd lenyomott a szőnyegre a fa elé.

Ő maga elkezd ugrálni, kacagva csapdossa a kezét a lábához, ragyog az örömtől.

Nem értem.

– Mit csinálsz? – kérdezem tőle.
– Örülök!!! – trillázza a fülembe, s már liheg a sok ugrándozástól.
– Mindek örülsz? – faggatom tovább.
– A karácsonynak! – mondja, s lehuppan mellém a szőnyegre.
– És? Ezért hívtál?
– Igen.

Elmerengve nézem a fenyőt, s látom a sok örömtelen napomat.

 

– Jézus! Add nekem ezt az örömet! Ezt a gyermekit! Ezt az igazit! Amit meg kell osztani másokkal, mert nem fér el bennem! Karácsony áldott, örök örömét!

Mészáros Kornél