Phyllis nem olyan gyerek volt, akit könnyű volt szeretni. Imádkoztam, hogy Isten áldja meg a kislányt, de néha titokban mégis azt kívántam, hogy bárcsak ne az én vasárnapi iskolai csoportomban lenne.

Phyllis kócos volt, körmei piszkosak és folyt az orra. Távol tartotta magát a többi gyerektől. Ezenkívül soha nem tudott egy percre sem nyugodtan ülni, utálta, ha megérintették, és mindig övé volt az utolsó szó.

2o éves voltam akkor és abban az évben kellett vezetnem az első karácsonyi előadásomat a Chicago nyugati részén lévő nagy, öreg kőtemplomban. Advent első napjaiban ott álltam az összegyűlt gyerekek előtt, kezemben a betlehemi színdarab legépelt oldalaival.

– Ha szerepet akartok kapni a betlehemi játékban, emeljétek fel a kezeiteket! – mondtam és szinte minden kéz a magasba emelkedett. De nem Phyllisé. Miután kiosztottam a szerepeket még maradt néhány.
– Phyllis – mondtam. – Nem szeretnél legalább néhány szót mondani?
– Ki mondta, hogy eljövök az előadásra? – kérdezte, kezeit a melle előtt keresztezve, mialatt a szék veszélyesen hátradőlt. – Valószínűleg egy partira megyek azon az estén. – jegyezte meg nagyképűen.
– Uram – imádkoztam csendesen – segíts nekem Phyllist szeretni.
– Még néhány szerep kiosztásra vár, ha megváltozik a véleményed.
– Egész biztosan nem – mondta és valóban nem jelentkezett.

A főpróba délutánján a gyerekek a sötét templom első padsoraiban ültek és egymással sugdolóztak, mialatt a felnőttek a pásztorok fürdőlepedős fejdíszén és az angyalok lametta–glóriáján végezték az utolsó simításokat.
– Oké, mindenki menjen a helyére! – kiáltottam a karzatról.

A beszélő elkezdte: „Történt pedig azonban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki..." Egy remegés futott át a gerincemen. Újra belemerültem az ősrégi történetbe.
– Mária nem úgy viselkedik, mint aki hamarosan gyereket szül… – motyogta egy rekedt hang mögöttem. Phyllis talán nem akart részt venni az előadásban, de a főpróbát azért nem akarta elhalasztani.
– Psszt! – suttogtam és kinyújtottam a kezem Phyllis kezéért. Elrántotta és mondta:
– Oké, oké!

Az utolsó jelenetben csak egy fényszóró vetette fényét a szent családra és a gyerekek a "csendes éjt" zümmögték. Csodálatosan szép volt – de ki mozgott a jászol előtt? Phyllis! Soha nem lehetett tudni, hogy ez a gyerek hol bukkan fel legközelebb. Most belenyúlt a jászolba, megszorította a baba kezét és ismét eltűnt a sötétségben.
– Phyllis! – kiáltottam. – Mit csinálsz ott fent?
– Csak mindent megnézek! – válaszolta. – Ezenkívül ez nem egy gyerek, csak egy baba. Éreztem, amint megérintettem.
Uram, segíts Phyllist szeretni!

– Rendben van. – mondtam a szereplőknek. – Fél hétkor itt kell lennetek, hogy legyen időtök a jelmezeket felvenni és hogy pontosan hétkor el tudjuk kezdeni az előadást.
Phyillis a többi gyerekkel együtt elhagyta a templomot. Egy kis szerencsével, gondoltam, egyelőre elege van és nem jön el ma este. Tudtam, hogy ez nem éppen egy keresztény lelkületre vall, de azt szerettem volna, ha az előadás zökkenőmentesen zajlik le.

Háromnegyed hétkor a színfalak mögött már vibrált a levegő. Angyalok segítettek egymásnak a lepedőköpenyüket felvenni. József és a bölcsek a vattaszakállukat igazították. Mária a tükörbe bámult, gyakorolta a Megváltó anyukájának legjobb arckifejezését. Egyik gyerektől a másikig mentem és segítettem, ahol tudtam. Phyllist sehol se láttam, így kezdtem megnyugodni.
Egy perccel hét előtt Wrighné lépett be, kezében parányi újszülött csecsemőjét tartva. Egészen fehérbe volt öltöztetve és a babát helyettesítette, amit a próba alatt használtunk.
– Épp most szoptattam meg. – mondta – így biztosan aludni fog az előadás alatt.
– Amint a fények kialszanak, bele teheti a jászolba. – suttogtam.

Amikor az orgonaszó az Istentisztelet kezdetét jelezte, elfoglaltam a helyemet az első sorban, ahol a súgó szerepét is betöltöttem. A „Pásztorok, pásztorok...” címü ének hangjainál a fények a jászoli jelenetet világították meg és az elbeszélő elkezdte a történetet. De ahelyett az ismerős borzongás helyett – amit mindig a karácsonyi történet elején éreztem – azt vettem észre, hogy valami a térdemhez ütődött és meglökött.
– Húzódj arrébb! – mormolta egy jól ismert hang. – Mégis úgy döntöttem, hogy nem megyek el a partira.

Anélkül, hogy levettem volna a tekintetemet a színpadról, egy kicsit oldalra húzódtam és kinyújtottam a kezem, hogy megpaskoljam Phyllis kezét. De ő visszalökte a kezemet az ölembe.
– Én megpróbáltam, Uram. – gondoltam.

Az angyalok énekeltek a pásztoroknak. A pásztorok elmentek Betlehembe és egy bárányt vittek a Gyermeknek. A napkeleti bölcsek felkeresték Heródest, majd az istállóhoz mentek, „Mária pedig mindezeket a dolgokat megőrizte és forgatta a szívében.” Nagyon felemelő volt. Phyllis olyan csöndesen ült mellettem, hogy egészen elfelejtkeztem róla – és amikor észrevettem, már késő volt.

Ugyanúgy bukdácsolt a jászol felé, mint a főpróbán. Ez alkalommal azonban lenyűgözve megállt, majd megfordult, döbbenettől tágra nyílt szemekkel nézett rám, majd hozzám sietett.
– Ő él! – mondta jól hallható suttogással.

A szomszédos padban valaki megkérdezte:
– Mit mondott?
– Azt mondta: „Ő él”!

Mint egy kis hullám a tavon, úgy terjedt ez a mondat padról–padra egészen az utolsó sorig.
– Ő él...él...él...

A levegő mintha elektromossággal lett volna feltöltve és a látogatók szinte érezték a betlehemi gyermek élő jelenlétét.
Ez volt az igazi oka annak, hogy mindannyian ünnepeltünk. Ő él! Immánuel – velünk az Isten, Isten emberi ábrázatban. Egy nehéz, engedetlen kislány világosan megfogalmazta ezt a fenséges karácsonyi üzenetet. Isten él!

Kigyulladtak a fények és amikor felálltunk és az „Áldott örömidő” című éneket énekeltük a hangunk megremegtette az öreg templom falait. Kezemet Phyllis keskeny vállaira tettem,
– Te voltál az előadás legjobb része! – suttogtam a fülébe és magamhoz öleltem.
– De hiszen nem is vettem részt benne! – válaszolta. Ez alkalommal azonban nem tolt el magától.

Doris Swehla 1986 december