Károly nem hitt Istenben és soha nem habozott, hogy mások tudtára adja, mit gondol a vallásról és a vallási ünnepekről – köztük természetesen a Karácsonnyal. Felesége, Anna, viszont hívő volt és gyerekeit is Istenbe és Jézusba vetett hite szerint nevelte, férje rendszeres bántó megjegyzései ellenére.
Egy havas karácsony estén Anna és a gyerekek a karácsonyi istentiszteletre készülődtek. A gyerekek hívták édesapjukat, de ő hallani sem akart arról, hogy elkísérje őket.
– Ez a történet egy nonszensz! – mondta. – Miért alacsonyítaná le magát Isten, hogy emberként jöjjön a Földre? Teljesen nevetséges!
Anna és a gyerekek így nélküle indultak útnak. Szép volt a behavazott út. Ezer könnyű hópihe hullt az arcukba, és már ez a csoda is örömre hangolta őket. A gyülekezetben meghitt békesség, szeretet, kedves hangulat uralkodott, mindenki mosolygott, és örült az ünnepnek, az Ünnepeltnek és egymásnak. A karácsonyi énekek a lelkük mélyéig hatottak, utat készítve az Evangéliumnak – az Örömhírnek, hogy Jézus értünk született erre a világra, hogy megmentse az emberiséget.
Míg a gyülekezetben az énekek és az Ige hangjainál megcsendesedtek az emberek, kinn a faluban felerősödött a jeges szél és a hóesésből hóvihar lett. Károly az ablakon kinézve csak vakító fehérséget látott. Leült a kandalló elé és elégedetten nézte a csendesen lobogó lángokat. Néhány perc elteltével nagy puffanást hallott odakintről. Valami nekiment az ablaknak. A hang megismétlődött. Kinézett, de még egy méterre is alig lehetett ellátni. Amikor a vihar alábbhagyott egy kicsit, kimerészkedett, hogy megnézze, mi adhatta azt a furcsa hangot az ablak közelében. A ház melletti mezőn egy csapat vadludat látott. A jelek szerint a ludak délre igyekezhettek a téli hideg elől, de a hóvihar miatt nem tudták folytatni útjukat. Eltévedtek és végül a farmon kötöttek ki, étel és menedék nélkül. Ijedten csapkodtak szárnyaikkal, körbe-körbe repkedve a mező felett, vakon és céltalanul. Bizonyára némelyik madár nekirepült az ablaknak – ezt hallhatta korábban.
A férfi megsajnálta az állatokat és segíteni akart rajtuk. Az istálló tökéletes hely lenne nekik. Meleg és biztonságos. Ott tölthetnék az éjszakát és biztonságban megvárhatnák a vihar végét. Miután ezt kigondolta, odament az istállóhoz és tágra nyitotta az ajtaját. Megállt és figyelt, azt remélve, hogy a madarak észreveszik az istállót és bemennek. A ludak azonban csak ide-oda repkedtek céltalanul és úgy tűnt, egyáltalán nem vették észre az istállót, illetve, hogy mit jelenthet az épület számukra. A férfi megpróbálta magára terelni a madarak figyelmét, de ettől csak megijedtek és messzebbre húzódtak.
Bement a házba egy kis kenyérért. Morzsává szaggatta és egy csíkban elszórta a bejáratig. Még mindig nem értették meg, mit akar. Most már kezdett elfogyni a türelme. A madarak mögé lopódzott és megpróbálta az istálló felé terelni őket, de csak még jobban megijedtek és a szélrózsa minden irányába repültek, csak éppen az istálló felé nem. Akármit tett, egyszerűen nem tudta elérni, hogy beterelje őket oda, ahol melegben és biztonságban lehettek volna.
– Miért nem követnek engem? – morfondírozott magában türelmetlenül. – Nem látják, hogy ez az egyetlen hely, ahol átvészelhetik a vihart?
Addig törte a fejét, míg rájött, hogy a madarak soha nem követnének egy embert.
– Ha én is lúd lennék, meg tudnám menteni az életüket. – mondta ki hangosan.
Ekkor eszébe jutott valami. Bement az istállóba és kihozta egyik saját libáját és óvatosan a vadlúdcsapat mögé ment vele. Amikor elengedte, saját libája átrepült a madárcsapaton, egyenes be a meleg épületbe. A vadludak egyenként követték.
A férfi megállt és mint villám, hasított át rajta a döbbenet. Hirtelen eszébe ötlöttek néhány perccel korábban kimondott saját szavai: „Ha én is lúd lennék, meg tudnám menteni az életüket!” Feleségére és a köztük korábban lezajlott párbeszédre gondolt. „Miért akarna Isten olyanná válni, mint mi? Ez nevetséges!”
Hirtelen minden világos lett. Pontosan ezt tette Isten. Mi, emberek, vagyunk a vadlibák. Vakon bolyongva, elveszetten bukdácsolunk a halál felé. Isten olyanná tette a Fiát, mint mi, hogy megmutassa az utat és megmentsen. Ahogy végigfutott benne ez a gondolat, rájött, hogy ez a Karácsony értelme.
Ahogy a szél és a hóvihar csendesedni kezdett, úgy csendesedett és nyugodott meg lelke is, miközben ezeket a csodálatos gondolatokat forgatta a fejében. Végre rájött, hogy miről szól a Karácsony, és miért jött el Krisztus. Hosszú évek kételyei és hitetlensége, mint a múló vihar, szertefoszlottak egy pillanat alatt. Térdre esett a friss hóban és elmondta élete első imáját:
– Köszönöm Istenem, hogy emberként eljöttél, hogy kivezess a viharból!
Átdolgozott kiadás
Ismeretlen szerző alapján
Zöldi Józsefné