Jean fáradtan sóhajtott. Fényes fekete haját füle mögé tűrve ráncolta homlokát. Kedvetlenül nézett az aláírásra váró karácsonyi képeslapok billegő tornyára. Hogyan írhat alá egyetlen nevet? Eddig minden ketten írták alá a férjével, de most már egyedül volt… valahogy olyan kevésnek érezte magát… Talán idén kihagyja az üdvözlőkártyákat.

 

És az ünnepi dekoráció... Őszintén szólva semmi kedve nem volt karácsonyfát állítani. Lemondott a karácsonyi kórusról, a betlehemes játékról is. A karácsonyt meg kell osztani, csak úgy öröm… és nincs kivel megosztani.

 

Az ajtócsengő hirtelen megszólalása kizökkentette gondolataiból. Vastag zoknijában az ajtóhoz ment. A fagyos decemberi este belenézett a veranda üres sötétjébe. Barátságos arc helyett – aminek most örült volna – csak egy vidám-zöld ajándéktasakot talált a korláton. Kitől? – tűnődött a nő. És miért?

 

A konyhai lámpa fényében néhány szem cukorka akadt a kezébe, majd egy boríték. Egy gépelt levél volt benne. Ez egy... történet?

 

„A kisfiú új volt a dán árvaházban… és közelgett a karácsony. – olvasta Jean. Már elkapta a mese hangulata, ezért letelepedett a konyhaszékre. – A többi gyerek beszélt egy csodálatos fáról, amely karácsony estéjén jelenik meg a teremben, a rengeteg gyertyáról, amelyek ragyognak az ágain. Meséltek a titokzatos jótevőről, aki ezt minden évben lehetővé teszi.

 

A kisfiú szeme tágra nyílt a szépség puszta gondolatára. Az egyetlen karácsonyfa, amelyet valaha látott, mások otthonának bepárásodott ablakain keresztül ragyogott rá. Más meglepetés is ígérkezett… Az árvaházban szokásos zabkása helyett illatos pörköltet és ropogós, forró kenyeret szolgálnak fel azon a különleges estén. És ami a legjobb az egészben, mindegyikük ünnepi csemegét kap a nap fénypontjaként – emlékezve Isten ajándékára. Ő is beállt a gyerekek mögé, hogy megszerezze a magáét... Türelmesen várt a sorára…”

 

Jean lapozott. Folytatás azonban nem volt… ezt olvasta: „Mindenkinek ünnepelnie kell a karácsonyt, nem érted? Figyeld a 2. részt!”

 

Megdöbbenve hajtotta össze a papírt, miközben halvány mosoly jelent meg a szája sarkában.

 

A következő nap annyira mozgalmas volt, hogy Jean teljesen megfeledkezett a történetről. Aznap este rohant haza a munkából. Ha sietne, valószínűleg elég ideje lenne feldíszíteni a bejárati ajtót. Kihúzta a koszorús dobozt, és akkor újra megszólalt a csengő! Annyira megijedt, hogy leejtette az ajtódíszt.

 

Mikor kinyitotta az ajtót, azonnal meglátta a piros kis táskát. Kutatott a boríték után, és lázasan folytatta a történetet.

...hogy megszerezze a saját narancsát. – olvasta Jean. – A fiú lehunyta a szemét, és gondolataiban ott volt az egész csoda. Egy zöld fa… gyertyák... A finom étel, amitől végre jóllaknak… és egy saját narancs. Ismerte az illatát, mely csípősen édes… de csak az illatát. Titokban megszagolta a kereskedő standjánál a piacon. Egyszer még egyetlen ujjával meg is merte dörzsölni fényes héját. Napokig érezte a narancsillatot a kezén. De megkóstolni maga a Mennyország lenne!”

 

A történet hirtelen véget ért, de nem bánta. Tudta, hogy még több fog következni.

 

Másnap este Jean izgatottan várta a csengő hangját. Nem csalódott. Ezúttal aranyszínű tasak érkezett. Izgatottan tépte fel a borítékot.

 

„Szenteste valóra vált a gyermekeknek tett ígéret. A havasi fenyő illata, a báránypörkölt a friss kenyér otthon-illatával versenyzett. Rengeteg gyertya árasztotta el a szobát aranyló fényudvarral. A fiú ámulattal nézte, amint minden gyerek mohón kér egy narancsot, és udvariasan megköszöni.

 

A sor gyorsan haladt, és a magasba nyúló karácsonyfa, majd az ugyanilyen impozáns igazgató előtt találta magát.

– Kár, fiatalember, kár… Neked már nem jutott… A gróf még azelőtt hozta, hogy megérkeztél volna, így veled nem számolt. Úgy tűnik, nincs több narancs. De jövőre! Igen, jövőre kapsz egy narancsot.

 

Az árva megtört szívvel, üres kézzel rohant fel a lépcsőn, hogy arcát és könnyeit is a párnája alá temesse.’

 

Jaj, ne! Nem akarta, hogy a történet így érjen véget! Jean érezte a fiú fájdalmát, egyedüllétét. Ahogy megfordította a lapot, még néhány sor volt odaírva. Mohón falta szeme a betűket…

 

„A fiú finom koppintást érzett a hátán. Megpróbálta elfojtani a zokogását. A kopogtatás makacsabbá vált, míg végül kihúzta fejét a párna alól. Érezte az illatot, mielőtt bármit látott volna… A matracon egy szalvéta pihent, rajta narancsszeletek. A többiek narancsából állt össze. Minden gyerek egy szeletet adományozott, együtt összeadva egy egész, teljes gyümölcsöt alkottak.

 

Egy saját narancs… Mégis megvalósult az álma! Most már semmi nem árnyékolta be az ünnep örömét. Isten szeretete átölelte a kis csapatot.”

 

Jean végigsimított az arcán lecsorduló könnyeken. Az ajándéktasak aljáról kihúzott egy narancsot – egy fóliával borított csokoládénarancsot –, amely egyenként csomagolt szeletekből állt. Hetek óta először mosolygott. Teljes szívéből mosolygott.

 

Hirtelen egy gondolata támadt. Elkezdett másolatokat készíteni a történetről, becsomagolta a csokoládé-narancs egyes szeleteit… Az utca túloldalán volt Mrs. Potter, aki 58 év után az első karácsonyát töltötte egyedül. Melanie is ott lakott a háztömbben, szemben a második emeleten. Aztán Jan, akivel reggelente együtt futottak, magányosan neveli kamasz fiát. Az elhagyatott Mr. Bradford már bottal is nehezen közlekedik…, és Sue, aki idős anyukáját gondozza…

 

Egy darab tőle talán segíthet egy egészet alkotni…

Carol McAdoo Rehme