Az első világháború idején fiatal háborús önkéntesként a fronton voltam Champagne régióban, egy kietlen, lepusztult területen. Karácsony előtt egy nappal megérkezett a posta. Én is kaptam egy csomagot. A sokféle kedves ajándék között volt benne egy sárga gyertya is.
- Gyerekek, karácsonyfát fogunk állítani! – mondták társaim, amikor meglátták a kezemben a gyertyát.
Szenteste reggelén elmentünk, hogy karácsonyfát keressünk. Milyen boldogok voltunk, mikor találtunk egy kis zöld bokrot! Nagy szeretettel beleállítottuk egy konzervdobozba.
Több türelemmel, mint ügyességgel szétvagdaltuk a gyertyát, és minden egyes kis darabot egy tűvel az ágakra szúrtunk.
Aztán eljött a szenteste. Kint csend volt. Csak itt-ott süvített egy-egy elveszett lövedék az éjszakában. Ideje volt nekilátni az ünneplésnek. De úgy tűnt, ma semmi sem jön össze… Délután nagy mennyiségű pálinkát kaptunk. A férfiak alaposan nekiláttak a méregnek, úgyhogy igen rossz légkör uralkodott. Próbáltam menteni, ami menthető volt. A gyertyákat meggyújtottuk és kértem katonatársaimat, hogy énekeljünk egy éneket. Egyetlen személy mutatott hajlandóságot. Mire nekifogtunk volna, a kis gyertyák már leégtek. A fedezék megtelt a kialvó gyertyák maró füstjével.
Semmi sem sikerült. Miért? Ma úgy gondolom, hogy azon az estén mindannyiunknak honvágya volt. Vigasztalanok voltunk, minden olyan sivárnak tűnt. Végül dühömben és fájdalmamban kirohantam a fedezékből.
Odakint csillagfényes éjszaka vett körül. A felszaggatott karsztos sziklák fehéren világítottak. Szegény ország! Valaha termékeny mezők, virágzó kertek húzódtak itt. Lent a völgyben falu volt. Most már csak néhány csupasz gyümölcsfa tanúskodott erről. Két évvel ezelőtt még vidám emberek ünnepelték ott a karácsonyt. Hol vannak most az otthontalanok?
Hirtelen valami zajt hallottam. A néhány lépésnyire lévő tiszti fedezékből kijött valaki. Nem látott engem, mert árnyékban álltam. De én felismertem őt. Az a főhadnagy állt ott, aki mindig is nagy hatással volt rám. Csak állt és nézett a vigasztalan éjszakába. „Lám, gondoltam, ő is ugyanúgy érez, mint én. Hiszen a tisztek is szinte mind részegek voltak. Bizonyára őrá is rászakadt a háború egész borzalma, s nem bírja elviselni.”
Ám a köpenye alól fényes trombitát húzott elő és az ajkához emelte. Végtelenül lágyan és tisztán felcsendült az összelőtt völgy felett: „Áldott örömidő, rég várt örömidő, irgalmat hozó Szenteste…”
A dallam valósággal kényszerített, hogy halkan vele mondjam a szöveget. Pedig minden lázongott bennem. „Nem! Nem! - kiáltott fel a szívem. Ez nem igaz! Ott a szétrombolt falu. Minden elpusztított ház fájdalmat és bánatot áraszt. És itt vannak a részeg, honvágytól szenvedő férfiak. Otthon pedig a síró feleségek, gyerekek, akik apjukat hívják - vér, halál, fájdalom ... Lehet arról zenélni hogy: Áldott örömidő…?”
De ő továbbra is nyugodtan fújta. Milyen panaszosan hangzott:
"Bűnbe veszett a világ”…! – „Igen, gondoltam, ez már igen!” Még soha nem éreztem ilyen valóságosnak ezt a mondatot.
"Isten adta szent Fiát... " Zúgott bele a kürt a gondolataimba. Olyan világosan, olyan örvendezően, olyan harsányan, hogy felfigyeltem rá! És akkor… mintha hályog esett volna le a szememről. Ez a karácsony, ez és semmi más!
"Bűnbe veszett a világ – Isten adta Szent Fiát.
Keresztények, a szívetek ezt zengje!“