Amikor beállították őket a mellékutcába, mindenki örült, hogy végre sor kerül a törötten csattogó sínek megjavítására. András az ablakból számolta őket, és hamar megállapította, hogy egyikben szerszámokat tartanak, a másik irodaféle lehet, a harmadik nyilván öltöző-melegedő, onnan vitték időnként nagy kannákban a teát (anya szerint védőitalt) a kinn dolgozóknak. A negyedikben azonban kétségkívül l a k t a k. Virágos függöny volt az ablakain, és késő este is világosság szűrődött ki rajtuk. Ezt is anyu mondta, mert Andrisnak fél nyolckor „takarodó” volt, de azt már ő maga állapította meg, hogy a sárga zubbonyosok közül melyik marad ott este is, akinek kulcsa van a kocsihoz. Sőt, nemsokára azt is megfigyelte, hogy ketten váltják egymást.
Iskolából jövet egyszer tárva találta a lakókocsi ajtaját, láthatták, hogy asztal, szekrény, székek vannak benne. Izgalmas volt beleskelődni, egészen lassan mentek, hogy minél többet lássanak.
A váltótársak kívül támaszkodtak az oldalának.
– Ne izgulj! Meg is mondtam már a mérnöknek, hogy én elvállalom, hallod? – mondta az egyik.
Őszes haja volt és borostás az álla. A másiknak kockás sapka volt a fején. Azt felelte:
– Béla bácsi, nem is tudom, mit mondjak…
– Semmit se mondj!
– Dehogynem! A karácsony a család ünnepe…
– Az hát! Azért eredj a családodhoz! Nekem meg mindegy, hol töltöm ezt az estét is… – eltaposta a cigarettáját, és észrevette a két kisfiút. Rájuk förmedt: - Mit ácsorogtok itt?
Andris már futott volna, de István nem mozdult:
- Miért tetszik haragudni? Nem tettünk semmi rosszat! Nézelődni szabad, ez csak utca, nem munkaterület…
– De jól tudod, hé! A nyelvedet is jól fölvágták! Itt azonban nincs szükség rátok!
A másik fölvette a csákányt, és elindult a sínek felé. A sarkon túl István vállára tette a kezét:
– Nem rátok haragudott! Jó ember ez, tőlem is átvállalta a karácsonyi szolgálatot. Csak az fáj neki, hogy se kutyája, se macskája. Az ő számára senki sem gyújt gyertyát. Azért hát ne lábatlankodjatok erre!
Ez a mondat úgy beletapadt a két fiúba, mint nyáron hajukba a bogáncs. Még szúrt is. Eddig ők sosem gondoltak arra, hogy másmilyen élete is lehet valakinek, mint hogy szülei és testvérei között él, akikkel együtt várják a karácsonyt. Valami mocorgott a lelkük mélyén, nem hagyta őket nyugodni, érezték, hogy valamit – egészen kicsi dolgot – talán ők is tehetnének…
Egyik reggel Andris szembe találkozott a mérges bácsival. Jó hangosan köszönt neki:
– Jó reggelt kívánok, Béla bácsi!
– Szervusz. – nézett rá kissé csodálkozva az ember. Mi az, már megint itt vagy?
– Ebben a házban lakunk. – mondta Andris – mindig látom, ha itt tetszik lenni.
– Tetszik? – kérdezte gúnyosan az ember. – Nekem ugyan nem tetszik, de ez van és nincs jobb. Eredj a dolgodra!
Andris nyelt egyet, és azt mondta:
– Megyek, Béla bácsi. Viszont látásra!
A korán leszálló szürkületben Istvánnal együtt tébláboltak a kocsik körül, be-benéztek az ablakon, látták, hogy ketten ülnek az asztalnál. Azok kifelé nem láttak, és nem vették észre a vékony kis kezet sem, amely azt tapogatta, milyen vastag az ablak legalsó keresztrácsa…
– Estére már alighanem havazik – mondta másnap a kockás sapkás, Andris füle hallatára, - fehér lesz a karácsony. A kezét befelé nyújtott a kocsi ajtaján: - Hát én akkor mennék is…
– Jó-jó, csak azt ne mondd, hogy boldog ünnepeket! – hallatszott belülről. István akkor ért oda, és a két fiú cinkosan bólintott össze.
Este, amikor az őr még egyszer megnézte, helyükön vannak-e az úttesten elhelyezett piros lámpák, és egy kicsit elsöpörje a kocsi körül a havat, csodálkozva látta, hogy az ablak rácsán van valami, ami eddig nem volt ott. A kiszűrődő világosság miatt alig volt látható, hogy a rács legalsó keresztvasára csíptetett kis gyertya – ég. Igaz, már csak egy kis csonkja, a viasz ráfolyt a kis fenyőgallyra, amelyre pici csomagot is kötöttek.
Körülnézett: senki nem járt már az utcán. Karácsonyeste volt. És… ő is kapott valamit! Vigyázó kézzel vitte az apró lángot a kocsiba, az asztalra tette, és kibontotta a csomagot. Szaloncukor volt benne, egy csavaros ceruza és egy kép. A jászolban fekvő Kisdedet ábrázolta, körülötte a pásztorokkal. A másik oldalon gyermekírással: Béla bácsinak szeretettel: Andris és István.
Lukátsi Vilma