David ma szabadnapos volt, és mivel semmi sürgős tennivalója nem akadt, úgy tervezte, hogy az egész napot a tengerparton tölti. Kis csónakjával kievezett, hogy megfogja a reggelire szánt halakat.
Hogy szerette ezeket a csendes órákat! A víz hűvös, sós illata egészen átjárta, ahogy kapásra várt. Amikor a Nap bíborvörösen felkelt a keleti ég alján, már öt hal fickándozott a csónak alján.
– Elég lesz. – mondta mosolyogva csak úgy magának, majd halk loccsanással meghúzta az evezőt. Halkan surrant a hajnal fényből szőtt hídján. Nem csak a tengert, de a lelkét is beragyogta a felizzó, tompa, finom fény.
Hűvös volt még. Jól esett a frissen gyújtott tűz melege. Megtisztította a halakat, megsózta, majd egymásra fektette a rácson. Hamarosan fenséges illatok lengték körül, éhes gyomra megkordult. Alig tudta kivárni, míg a halak mindkét oldala pirosra sült. Mire elkészült, már a Nap is erősebben sütött, jólesően melegítette a hátát. Csak evett, és úgy érezte, ilyen finom étel nincs is több a világon.
Ma nem sietett. Pokrócát a partmenti barlangokhoz terítette, és pótolta a kicsire szabott éjszakai alvást. A friss levegő jót tett, szépet álmodott. Arra ébredt, hogy talán melegebb van, mint szerette volna.
Úgy tervezte, hogy napközben a barlangok hűvösében lesz, kutakodik egy kicsit. Azt beszélik, hogy valamikor laktak itt emberek, sőt, nem messze vezetett egy kereskedelmi útvonal is, és a karavánok időnként meghúzódtak a barlangokban. Vajon lesz-e ennek bármi nyoma a vastag sziklák alatt?
Volt. Törött cserépedények, tűzgyújtáshoz épített kövek, néhány szövetfoszlány… Egy kis benyíláson akadt meg a szeme. Ahogy közelebbről megnézte, egy gyékénykosárkát fedezett fel benne. Kíváncsian húzta elő. Talán valami kincs van benne?
Kivitte a fényre, hogy jól lássa. Izgatottsága lehervadt. Csak megszáradt, kemény agyaggolyócskák voltak benne. Sok. Eszébe jutott gyermekkorának kedvenc játéka, amikor testvéreivel azon versenyeztek, ki tudja messzebb dobni a kövecskéket a tengerbe.
Na, nézzük csak! – hajította az első golyócskát. –Egészen jól repül! Most még messzebb! – egészen belejött, amikor az egyiket véletlenül elejtette, és az széttört a parti sziklán. Hirtelen zöldes fény villant David szemébe. Érdeklődve kotorta szét a tört agyagot.
Egy smaragd! – kiáltott meglepődve. A döbbenet lett úrrá rajta, ahogy a tengerre nézet, ahova a sok golyót dobta. Gyors mozdulatokkal széttörte a golyókat sorban egymás után, mindből egy-egy ékkő került elő.
– De bolond voltam! Nem gondoltam, hogy ekkora érték van bennük!
Megmaradt kincsét egy zsebkendőbe kötötte. 12 db drágakő volt. Egészen belefájdult a szíve a gondolatra, hogy talán 50 darab is volt, amit elhajított.
Már egészen besötétedett, még mindig ott ült a parton, és a hullámokat leste, nem vet-e partra néhány agyaggolyót. Bár az eszével tudta, hogy idővel szétmállik az agyag, és a benne rejlő kincs a tenger mélyére süllyed.
Így van ez az emberekkel is. Nézünk valakit, talán még magunkat is, és látjuk a külső agyagot. Kívülről nem tűnik értékesnek Nem mindig szép vagy csillogó, ezért nem tartjuk sokra. Vannak egyszerű emberek, akiket nem érzünk fontosnak. Nem szép, nem stílusos, vagyona sincsen, nem sokan ismerik. Nem foglalkozunk vele sokat. Pedig lehet, mélyen elrejtve hatalmas kincs van benne!
Mindannyiunkban van egy kincs. Ha időt szánunk arra, hogy megismerjük egymást, és ha arra kérjük Istent, hogy mutassa meg nekünk úgy, ahogyan Ő látja, akkor az agyag elkezd leválni, és a fénylő drágakő felragyog.
Fordítsunk időt barátainkra, szeretteinkre, nehogy életünk végén döbbenjünk rá, micsoda hatalmas értékeket dobtunk ki, mert a drágaköveket agyagdarabkák rejtették el. Lássuk úgy az embereket magunk körül, ahogyan Isten látja őket.
„De ez a kincsünk agyagkorsókban van, hogy megmutassuk, ez a mindent felülmúló hatalom Istentől van, és nem tőlünk.” (2Kor 4,7) Isten a föld porából alkotott, mégis olyan különleges módon teremtett minket, hogy a Szentlélek által őrizzük kincsét – Fiát, Jézus Krisztust.
Angolból forrás alapján stilizálta:
Zöldi Józsefné