Robert és John vidáman szállt le az autóbuszról, hiszen szünet van az egyetemen. Gyönyörű napsütéses ősz volt. Milyen jó lesz kicsit szabadabban élni néhány hétig! Még pár kilométert kellett gyalogolniuk a kisvárosig, ahol laktak. Az út termőföldek mellett haladt el.
Ahogy mentek, az út szélén megpillantottak egy pár rongyos cipőt és egy kabátot. Az út melletti földön egy ember dolgozott, épp szedte össze a szerszámait, láthatóan végzett a munkájával.
– Te Johnny, vicceljük meg ezt a parasztot! Rejtsük el a cipőjét, és nézzük meg, mit csinál.
– Nem gondolom, hogy ez jó ötlet! – csóválta a fejét, de Robert már felemelte a cipőket. – Tudod mit, Rob! Te gazdag vagy, mindig van pénzed. Tegyél a cipőkbe pénzt! Gyűrd gombócba, hogy lehessen érezni, és azt figyeljük meg, ahogy megtalálja!
Robert nem sokáig gondolkodott. Kivett a tárcájából két nagy címletű bankjegyet, és egy-egy galacsint gyúrt belőle, betette a cipőbe, és visszatette oda, ahol volt. Ők ketten a bokor mögé bújtak, és várták a fejleményeket.
A napszámos már jött kifelé, az út szélére érve letette a szerszámokat. Felvette a kiskabátját, majd felhúzta a cipőit. Épp készült újra a vállára tenni a szerszámokat, amikor a lábára nézett. Biztosan nyomták a gombócok… Leült a fűre, levette az egyik cipőt, és belenyúlt. A megtalált galacsint széthajtogatta, és alig hitt a szemének! A másik cipőből szintén előkerült a pénz. A csodálkozás szobrát lehetett volna megmintázni az arcáról, ahogy minden irányba körülnézett!
Mivel senkit nem látott, letérdelt az út mellé, és hangos hálaadással, örömmel imádkozni kezdett. Arca az ég felé fordult, és úgy köszönte meg Istennek a váratlan segítséget, és azt, hogy most beteg feleségének és a gyerekeknek lesz ennivalójuk.
A fiúk meghatottan figyelték. Johnny még egy könnycseppet is elkent az arcán. Ahogy a munkás elment, előjöttek ők is a rejtekhelyükről.
– Ha úgy tréfálkozol, ahogy szerettél volna, boldogabb lennél, mint amit most érzel? – kérdezte Johnny.
– Ezt nem felejtem el soha! – mondta még mindig megilletődve Robert. – Most már értem, miért mondják, hogy boldogabb az, aki ad, mint aki kap. Nem is tudom, mikor voltam utoljára ilyen elégedett.
– Jónak lenni jó! – mosolygott Johnny. – Talán ez Isten jutalma a jótettért.
– Nem tudom… – nevetett Robert – de nagyon jó érzés. Többször kellene ilyet csinálnunk…
– Támadt egy ötletem… – csillant fel Johnny szeme. – Kövessük messziről ezt az embert, nézzük meg, hol lakik, és hátha tudunk neki másban is segíteni.
Így történt, hogy megtalálták azt a szerény kis házat, amelynek udvarán három kisgyerek játszott. Anyukájuk egy kerti székben ülve tartotta szemmel őket. Amikor az apa hazaért, felesége fáradt mozdulatokkal ment eléje, látszott, hogy gyenge.
A két fiúban azonnal születtek tervek, és szinte minden napra kitaláltak valami jót. Élelmiszert rejtettek el a ház bejáratánál, ruhákat a gyerekeknek, játékokat… Pénzt orvosra, gyógyszerre… És mindig elbújtak valahova, hogy lássák az arcukon a meglepetés örömét. Ez volt a nap legszebb része.
Ez az őszi vakáció teljesen megváltoztatta őket. Életükben először megérezték, mit jelent gyakorolni a szeretetet, gondoskodni valakikről, titokban adni. A gyülekezetbe is szívesebben mentek. Mielőtt visszatértek az egyetemre, Robert egy nagyobb összeget hagyott ott, ami segítette őket addig, míg újra hazajönnek. És az öröm, ami a szívükben ébredt, bennük is kitartott a téli szünetig…
Zöldi Józsefné
Pécs