Teljesen fiatalon kerültem egy bányászkerületbe. Borzalmas helyzet volt ott, egyszerüen borzalmas. Az emberek mind ateisták voltak. Lassan azonban összegyűlt a férfiak egy kis köre, akik hitre jutottak. Csupa fiatal fickó 20 és 30 év között. Isten gyűjtötte őket a kereszt zászlaja alá, úgy jutottak hitre. S egy napon úgy szóltak a férfiaim:
– Te Busch – valamennyien tegeztük egymást –, itt meg itt lakik valaki, aki szerencsétlenül járt a tárnában. Egy kő a hátgerincére esett, és deréktől lefelé megbénult. – Ehhez gyakran egy kis ütés is elég. – Rigónak hívják, s a fiú nagyon kétségbeesett. Bénán engedték ki a kórházból. Menj már el hozzá!
Elindultam tehát, hogy Rigót meglátogassam. Vidám név, nem? Azóta a Mennyben van, úgyhogy bátran beszélhetek róla. Amikor belépek a szobába, látom, hogy ott elszabadult a pokol. A beteg tolószékben ül, körülötte a cimborái kártyával a kezükben, és káromkodás, ordítozás, pálinka! Amint észrevesznek, egy pillanatra csend lesz. Aztán valamelyik felkiált:
– A fekete varjú! (Pedig éppen világos esőkabát volt rajtam, s a hajam is szőke volt, de ez nem számított.)
Majd rákezdte a szerencsétlenül járt, nagy, erős ember, még most is magam előtt látom.
– Te átkozott pap! Hol volt az Istened, amikor a kő a hátamra esett? Ha van Isten – hogy engedhetett meg ilyet? Mért nyomorított meg így?
Olyan lesújtó volt, hogy egy szót sem tudtam szólni. Néha világosan megmutatkozik, hogy a pokol már itt kezdődik a Földön. A pokol az Isten nélküli világ, tele kétségbeeséssel. Könnyek folytak végig az arcomon, amikor kiléptem, és másnap így szóltam a barátaimhoz:
– Gyerekek, ott nem lehet csinálni semmit. Olyan ellenséges légkör vágott mellbe, hogy semmit nem tehettem ellene!
Az én cimboráimnak azonban megvolt a maguk nyers, de szívélyes természete. Volt egy pici termünk, ahol a bibliaórákat tartottam. Amikor következő hétfőn bemegyek a bibliaórára – terem dugig tele –, hát ott áll a tolószék Rigóval együtt közvetlenül az orrom előtt. A cimboráim egyszerüen elhozták. Azt sem tudom, megkérdezték–e? S most ott ült Rigó előttem olyan arccal, mintha fel akarna falni. Azon az estén pedig ez volt az üzenet: „Úgy szerette Isten a világot...” – nem úgy, hogy a nehéztől megóv, nem úgy, hogy nem engedi megenni bűneink gyümölcsét, hanem `hogy az Ő egyszülött Fiát adta.
Ha fényt kerestek a sötétben, menjetek Jézushoz, az Isten Fiához. Ott függ értünk a kereszten. A bűnöst Isten gyermekévé teszi, megbékéltet Istennel, megvált a világtól, az ördögtől, a pokoltól. „Ha bűneitek vérpirosak” – itt a bocsánat! Jézusnál van bűnbocsánat a legnagyobb bűnösnek is. Ő feltámadt a halálból, Ő él, s most itt van közöttünk, a mi koszos kis termünkben.
Rigó hétfőről hétfőre ott ült előttem nyomorúságos tolószékében. Bámulatos volt látni, hogyan változott az acra alkalomról alkalomra, hogyan lett lassan a gyűlöletet sugárzóból figyelő arc, s egy napon békével teljes ábrázat. Hosszú történet, miképp ment egy barátjával – nem velem – Jézus keresztje alá, imádkozott vele, megvallotta bűneit, és elhitte: Jézus elfogadott!
Nem sokkal azelőtt, hogy Essen nyugati kerületéből elköltözött (kapott valahol egy kis lakást, és nemsokára az örökkévalóságba távozott), még egyszer meglátogattam. Nekem felejthetetlen ez a találkozás. Rigó kinn ült tolószékében a napsütéses utcán. Háza mellett, ahol lakott, volt egy kis lépcső, arra letelepedve megkérdeztem őt:
– Rigó, hogy vagy?
– Ó – felelte –, csodálatosan! Tudod, mióta Jézus a családunkba költözött, minden nap... minden nap – keresgélte a szavakat – ...minden nap olyan, mint egy nappal karácsony előtt! Mióta megbékéltem Istennnel, az egész világ nevet körülöttem! Ilyen szép hasonlatot mondott... – még az utcakövek is nevetnek rám! – Tudod – folytatta –, érzem, hogy már nem sokáig élek. A halál itt ül a nyakamban. De ha megérkezem az örökkévalóságba, látni fogom Istent. Akkor leborulok a trónja előtt, imádom Őt, és így fogok szólni: – Köszönöm neked, hogy eltörted a hátgerincemet!
– Rigó – mondtam neki –, megőrültél? Hogy mondhatsz ilyet!
– Nem bolondultam meg, teljesen józan vagyok. Kedvesem, Isten engem oly gyakran hívott, de én nem hallottam meg. Futottam volna tovább Isten nélkül egészen a pokolig. Ő pedig közbelépett, és megbénított. Így találtam meg Jézust és bűneim bocsánatát és a megbékélést. Balesetem nélkül egyenesen a pokolba mentem volna.
Aztán jött egy olyan mondat, amit soha nem fogok elfelejteni.
– Busch – mondta –, inkább bénán a Mennybe vánszorogni, mint két egészséges lábbal a pokolba ugrani.
Ez nem volt elméleti okoskodás – a béna ember ott volt velem szemben. „Inkább bénán a Mennybe vánszorogni, mint két egészséges lábbal a pokolba ugrani.”
Megrendültem. Ott ültem mellette a lármás utcán, és csak annyit mondtam:
– Rigó, Rigó, Isten téged az iskolájába vett, és te jól tanultál. Amíg valaki csupán azt kérdezgeti: „Isten hogy engedhetett ilyet?”, addig még semmit nem tanult. – Rigó, te megtanultad Isten iskolájában, mire kellett neked a szenvedés. Odavonzott a Fiúhoz.
Az Atya a Fiúhoz, Jézushoz vonta, így lett belőle Isten megmentett gyermeke.
Wilhelm Busch: Variációk egy témára