A padló megremegett a lábam alatt. A konyhaablakhoz sétáltam: kék eget és tavaszias napsütést láttam. Egy átlagos, békés nap Oklahomában. Nehéz volt elképzelni, hogy valami szörnyűség történhet egy ilyen tiszta szerdai napon. Aznap reggel még nem vettem fel a Texaco egyenruhámat, mert ebédre voltam hivatalos a 23 éves lányommal, Julie-val. Büszke voltam rá? Bárki, aki eljött hozzám olajcserére, hallhatta, milyen nagyszerű gyerekem van. Éppen két nappal ezelőtt rajtakapott, hogy áradoztam róla.
– Apa! Az embereket ez nem érdekli!

 

Furcsa volt ez a látogatás... Julie beugrott a műhelyembe néhány percre, amikor hazajött a Murrah épületből, Oklahoma belvárosából. (Az anyja és én elváltunk.) De hétfőn úgy tűnt, hogy ... nem akart elmenni. Két órát maradt, aztán átölelt. Mindig egy öleléssel búcsúzott, de hétfőn különösen sokáig ölelt.

– Viszlát, apu! – mondta.

 

Ez is furcsa volt. Julie általában csak akkor szólított apunak, ha valami nagyon fontosat akart mondani. Nos, talán ma mesél valamit. Minden szerdán Julie-val a Murrah épületével szemben lévő görög étteremben ebédeltem.

 

Kilenc órakor ültem le egy csésze kávéval, hogy várjam a hívását. A szociális hivatalban dolgozott tolmácsként, és általában pontban nyolckor kezdett. Ez volt az első munkája a diploma megszerzése után. Köztisztviselőként csak félórás ebédszünete volt – és egy percet sem mulasztott! Mindig felhívott, hogy megkérdezze, mit szeretnék ebédre, majd telefonon előre megrendelte az ételt, hogy amint odaértünk, azonnal felszolgálják.

 

Ezúttal csirkés szendvicset kértem. A parkoló ebédidőben mindig tele volt, és általában Julie piros Pontiacját láttam a kedvenc helyén, a hatalmas öreg szilfa alatt. Én általában az utcai parkolóóra mellett parkoltam le a kocsimat. Ott vártam, amíg meg nem láttam őt kijönni a nagy üvegajtón. Olyan apró termetű volt, mindössze 1,52 méter magas és 46 kiló

 

De nagy szíve volt. Hittem a felebaráti szeretetben és minden másban, amit a vasárnapi iskolában hallottam. De Julie! Egész nap, minden nap a hitét élte. Szabadidejében a rászorulókon segített. Vasárnapi iskolában tanított, és önkéntes munkát végzett a Habitat for Humanity segélyszervezetnél. Néha azzal cukkoltam, hogy egyedül akarja megmenteni a világot.

 

Hirtelen berezonált az egész szoba, még az asztal is elmozdult. Mitől lehetett ez? A remegés abbamaradt. Elképedve álltam a konyhaablaknál, és kinéztem. Aztán megszólalt a telefon. Azonnal felvettem.
–Julie?

 

A bátyám, Frank hívott a kocsijából. Éppen a városból jött, és el akart menni a régi farmunkra, ahol felnőttünk.
– Be van kapcsolva a tévéd, Bud? Azt mondják a rádióban, hogy robbanás történt a városközpontban.

 

A belvárosban? Tizenkét kilométerre innen? Miféle robbanás lehetett az, ami még az asztalomat is megrázta?

 

Láttam a helyi televízióban egy légi felvételt a városközpontról, amit a forgalomirányító helikopterről filmeztek. A kamera a füst- és porfelhőkön keresztül egy kilencemeletes épületre zoomolt, amelynek az első fele teljesen hiányzott. A hírolvasó hangja azt mondta: ... az Alfred P. Murrah épület...

 

A képernyőn az üres levegőbe kiálló emeletek látszottak. Külső fal nélküli, lepusztult helyiségek A nagy üvegajtók helyén pedig egy három emelet magas törmelékhalom állt.

 

Nem mozdultam. Alig kaptam levegőt. Abban a pillanatban megállt a világom.

 

A tévé azt mondta, hogy az emberek ne hajtsanak be a városközpontba, de most már úgysem tudott volna semmi sem rávenni, hogy letegyem a telefont. Julie biztosan hívni fog. Az irodája az épület hátsó részében volt, amely még mindig állt. Julie biztosan találna valahol egy telefont, és felhívna.

 

Egész nap és egész éjjel, és az azt követő napon, és az azt követő éjjel is a telefon mellett ültem, miközben a barátok és a rokonok a kórházakat keresték. Kétszer csörgött a telefon, és azt mondta, hogy Julie rajta van a túlélők listáján, és még kétszer csörgött, mert ezt az információt ismét kijavították: Ez nem a túlélők listája volt, hanem csupán az épületben dolgozók listája.

 

Péntek reggel, két nappal a robbanás után, feladtam a telefonom őrizését és a belvárosba hajtottam. Mivel az egyik eltűnt ember rokona voltam, a rendőrség átengedett a kordonon. A zűrzavarban daruk, szimatoló kutyák és egy sereg mentőmunkás dolgozott teljes gőzzel. A robbanás több törmelékkupacot hagyott maga után – az egyikben egykor a görög étterem állt. Összetört autók, köztük Julie piros Pontiacja, körülvettek egy elszenesedett és megrepedt szilfát, amelynek friss hajtásait elpusztították, mint annyi fiatal életet.

 

Julie, hol vagy? A mentők megerősítették nekem, hogy a hátsó irodában mindenki más túlélte. A Julie íróasztala mellett ülő kolléga csak egy karcolást szenvedett a karján. De pontosan kilenc órakor Julie a főpulthoz ment, hogy felvegye az első két ügyfelét. Szombat reggel a folyosón találták meg a három holttestet, néhány méterrel a biztonsági zónán kívül.

 

Attól a pillanattól kezdve, hogy megtudtam, hogy a bomba – előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság – végzett Julie-val és 167 másik emberrel, a babakocsis csecsemőktől a nyugdíjukat igénylő idős emberekig – attól a pillanattól kezdve csak a gyűlölet tartott életben. Amikor Timothy McVeigh-t és Terry Nichols-t letartóztatták, alig vártam, hogy elkezdődjön a tárgyalásuk. Miért kellene ezeknek a szörnyetegeknek még egy napig is életben maradniuk?

 

A többi emlék elmosódott ... Julie egyetemi barátai, akik az egész országból eljöttek a temetésére. Az áldozatok családjainak találkozói. A virágok a lányom sírjánál. Többé már nem tudtam az időre hivatkozni.

 

Az idő megállt számomra 1995. április 19-én 9:02–kor.

 

Egy esemény mégis kiemelkedett ezekből az értelmetlen napokból. Egy este – két hónappal a bomba felrobbanása után (vagy négy hónappal?) – a televízióban a nyomozás állásáról szóló riportot néztem, és bosszankodtam, hogy minden ilyen sokáig tartott, amikor hirtelen egy ősz hajú, zömök férfi jelent meg a képernyőn, aki egy virágágyás fölé hajolt. A kamerásoknak Buffalóban – mondta a riporter – egy ritka felvétel Timothy McVeigh apjáról a ...

 

Felugrottam, nem akartam látni ezt a férfit, nem akartam tudni róla semmit, de mielőtt kikapcsolhattam volna a tévét, a férfi felnézett, egyenesen a kamerába. Az arca csak egy pillanatra látszott, de abban a pillanatban láttam a szemében a mélységes fájdalmat ... Mint az enyémben. Ó, Istenem, gondoltam, ez az ember is elvesztette a gyermekét.

 

Ez volt minden, a felismerés egy rövid pillanata. És mégis, ez az arc, ez a fájdalom folyton visszatért hozzám, ahogy teltek a hónapok, és a saját fájdalmam nem változott, és soha nem szűnt meg.

 

Eljött 1996 januárja, egy új év a naptárban, de nem számomra. Ott álltam a lánckerítés előtt, amely mögött a Murrah-épület megtisztított területe feküdt. Az elmúlt kilenc hónap alatt annyiszor álltam a kerítés mögött... A kerítéshez apró emléktárgyak voltak erősítve: egy plüssmaci, egy fénykép, egy virág.

 

A tekintetem a gyász e jeleiről a romos szilfára vándorolt, ahol Julie mindig parkolt. A fa azon a januári napon kopár volt, de lelki szemeim előtt úgy láttam, ahogy a bombázás utáni nyáron kinézett. Hihetetlen, de új levelek nőttek ezeken a letépett és elpusztított ágakon, ami valójában lehetetlen.

 

A gondolatról, ami akkor eszembe jutott, úgy tűnt, semmi köze az új élethez. Az a hirtelen, biztos tudat volt, hogy McVeigh kivégzése nem vet véget a fájdalmamnak. A fájdalom soha nem fog elmúlni. A kérdés csak az volt, hogy mit engednék meg ennek a fájdalomnak?

 

"Julie, most már nem ismernél rám!" Dühös és keserű voltam, a gyűlölet elválasztott Julie szerető természetétől, magától Julie-tól. Amikor átnéztem a drótkerítésen, láttam, mire képes a vak gyűlölet. A texasi Wacóban* történt mészárlás évfordulóján elkövetett robbantás McVeigh szemében, aki megszállottja volt ennek a gondolatnak, nyilvánvalóan bosszú volt a kormány igazságtalanságáért. Mostanra már tudtam, mit jelent, ha valaki megszállottja valaminek; tudtam, milyen hatással van az ember szívére, ha túl sokáig töpreng egy rosszul elkövetett dolog felett.

 

Újra a kitartó szilfára néztem, amely túlélte a legrosszabbat, amit a gyűlölet okozhat. És rájöttem, hogy egy olyan világban, ahol nap mint nap történik igazságtalanság, én is megtehetek egy apró dolgot, hozhatok egy személyes döntést, hogy megtörjem ezt a kört.

 

Sokan nem értették meg, amikor felhagytam azzal, hogy nyilvánosan támogassam McVeigh kivégzését. Egy riporter, aki a támadás első évfordulóján interjút készített az áldozatok családjaival, hallott a hozzáállásom megváltozásáról, és írt róla egy cikkben, amely eljutott a hírcsatornákhoz. Meghívtak, hogy különböző csoportok előtt beszéljek.
Ilyen meghívást kaptam egy buffalói apácától 1998-ban, három évvel a támadás után. Buffalo ... mit hallottam erről a helyről? Aztán eszembe jutott. Tim Mc Veigh apja.

 

"Keresd meg őt!"

 

Julie gyilkosának apját? Julie talán képes lett volna rá, de én nem. Ezzel az emberrel nem. Ez túl nagy kérés volt. Csakhogy Julie már nem volt abban a helyzetben, hogy kezet nyújtson neki. Az apáca kissé megdöbbentnek tűnt, amikor megkérdeztem tőle, hogy van-e lehetőség találkozni Mr McVeigh-vel. De visszahívott, és azt mondta, hogy felvette a kapcsolatot a plébániájával. Szeptember 5-én reggel, egy szombati napon, a házában várt engem.

 

Így történt, hogy becsöngettem egy kis sárga házba New York állam északi részén. Hosszú időnek tűnt, mire kinyílt az ajtó, és kinézett az a férfi, akinek az arca három éven át kísértett.
– Mr McVeigh? – kérdeztem. – Bud Welch vagyok.
– Hadd vegyem fel a cipőmet egy percre – mondta.

 

Eltűnt, és rájöttem, hogy reszketek. Mit is csinálok itt valójában? A férfi visszajött, most már cipőben, és mindketten zavartan álltunk ott.
– Úgy hallottam, van kertje – mondtam végül.
– Én egy farmon nőttem fel.

 

Körbejártuk a ház hátsó részét, ahol takaros paradicsom- és kukoricasorok árulkodtak a szerető gondoskodásról. Fél órán át beszélgettünk a gyomokról és a különböző talajfajtákról – mostanra már keresztnevünkön szólítottuk egymást –, aztán ő, Bill, behívott a házba. Leültünk a konyhaasztalhoz, és gyömbérsört ittunk. Az egyik falon családi fotók voltak, az idősebbik lánya, a férje és a kis unokája fotóit. Észrevette, hogy egy jóképű, öltönyös, nyakkendős fiú fotóját nézegetem.

–Tim ballagásai képe – mondta.
– Te jó ég – mondtam – milyen jóképű fiú.

 

A szavak elhangzottak, mielőtt le tudtam volna állítani őket. Bill sem tudta megállítani a könnyeket, amelyek most a szemébe gyűltek.

 

A fiatalabbik lánya, a 24 éves Jennifer lépett be a konyhába, a haja még nedves volt a zuhanytól. Julie sosem lett 24 éves, de rögtön tudtam, hogy ők ketten azonnal megértették volna egymást. Jennifer éppen akkor kezdett el tanítani egy általános iskolában, ami egyben az első munkahelye is volt. Elmesélte, hogy néhány szülő azzal fenyegetőzött, hogy kiveszik a gyerekeiket az iskolából, amikor megtudták a vezetéknevét.

 

Bill a General Motors gyárban végzett éjszakai műszakos munkájáról mesélt. Már 36 éve dolgozott ott. Mindketten körülbelül egyidősek voltunk, egyszerű munkások, akik keményen dolgoztak, hogy a gyerekeiknek jobb életük legyen. Majdnem két órát maradtam, és amikor felálltam, hogy elköszönjek, Jennifer megölelt, ahogy Julie mindig is tette. Szorosan átöleltük egymást, és mindketten sírtunk. Nem tudom, Jennifer hogy van vele, de én arra gondoltam, hogy bár egész életemben templomba jártam, még soha nem éreztem magam olyan közel Istenhez, mint abban a pillanatban.

– Most már együtt vagyunk ebben – mondtam Jennifernek és az apjának –, életünk végéig. A múlton nem tudunk változtatni, de a jövőt illetően van választásunk. Bill és én rendszeresen beszélünk telefonon, mi csak két ember vagyunk, akik megpróbáljuk a legjobbat kihozni ebből a helyzetből.. Egyikünk sem tudja pontosan, hogy mi a legjobb, de ez a bántalmazott szilfa ad egy ötletet.

 

Ki akarták vágni, amikor a területet megtisztították, de én magam álltam egy tüntető menet élén, amely a fa megmentéséért kampányolt – és most a bombázás áldozatainak emlékművének része lesz. A szilfa annyira megsérült, hogy talán mégiscsak elpusztul. De elég magot és hajtást gyűjtöttünk, hogy egy nap új élet vegye át a helyét.

 

Akárcsak az együttérzés magja, amelyet Julie hagyott hátra – az emberek egymás felé fordulnak. Ez egy olyan mag, amelyet el lehet vetni mindenütt, ahol a gyűlölet ördögi köre nyílt sebet hagy Isten világában.

 

Bud Welch
Patricia A. Pringry: Genug Liebe für ein ganzes Leben

Fordította: Kovács Ildikó

*A wacói ostrom az amerikai rendvédelmi erők által indított hadművelet volt, ami egy vallási szekta, a David Koresh vezette ún. Dávidisták előállítására irányult. A hadművelet az Alkohol-, dohány-, és lőfegyverügyi iroda (ATF) és a Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) vezette. Az akció első napján kialakutl tűzharcban hat dávidista és négy AFT–tag halt meg, majd 51 napig állóháború alakult ki. Végül a Mount Carmel Center lángra kapott és leégett, 76 ember halálát okozva, köztük David Koreshét.