Hiszel a csodákban? Én megtapasztaltam egyet, amely felforgatta az életemet. Amióta az eszemet tudom, epilepsziás vagyok. Senki sem tudta pontosan, mikor kezdődött. Nagyon korán lehetett, mert nem is emlékszem az első rohamomra. Eleinte a rohamok enyhék voltak: a szemem remegett, felfelé csavarodott, és néhány másodpercre elájultam. Utána általában azt sem tudtam, hogy mit beszéltem. Ez alkalmanként naponta hétszer-tízszer fordult elő. Tehát abszolút aktív epilepszia volt. Korlátozott élet.
A betegség miatt gyakran éreztem magam kirekesztettnek. Nagyszerű történetekből kimaradt a csattanó, vagy hirtelen nem tudtam, mit akarok mondani, amikor a tanár felszólított. Amikor 15 éves voltam, barátaim meséltek nekem okkult stresszről, ami keresztényeknél is előfordulhat. Az epilepsziám miatt annyira nem voltam boldog, hogy elhittem és imádkoztam a szabadulásért. Isten azonnal világossá tette számomra, hogy új és tiszta vagyok benne. Az volt a benyomásom, hogy bíznom kell Istenben, mert neki terve van ezzel az epilepsziával. Az első nagyobb rohamom 20 éves koromban volt. Valójában két egymást követő rohamom volt. Életem egyik legrosszabb napját éltem át, és azóta más ember lettem. Állandóan pánikba estem, amikor a testem görcsölni kezdett.
De a férjem és a jó barátaim mindig készen álltak arra, hogy ott legyenek mellettem ezekben a helyzetekben, és imádkozzanak velem. Mindig éreztem Isten vigasztalását és közelségét. Nem is volt még egy nagyobb rohamom. A 2006-os nyár nagyon nehéz volt. Mindig ott volt az újabb roham veszélye. Időközben anya lettem. Elsősorban már nem magamért aggódtam, hanem a kétéves kisfiunkért, aki egy nagyobb roham esetén egyedül lehetett volna, mivel a férjem sokat volt az egyetemen.
Aztán eljött a nap, amely mindent megváltoztatott, a nap, amelyet valószínűleg soha nem fogok elfelejteni. 2006. szeptember 27-e volt, és én kényelmesen leültem a kanapénkra, hogy olvassam a Bibliát és beszélgessek Istennel. A bibliatanulmányozás közepén észrevettem, hogy tudatosan beugrik egy gondolat a fejembe: „Kérj tőlem gyógyulást!”. Ismerős volt számomra ez a fajta csendes, belső benyomás, és tudtam, hogy ez Isten beszéde hozzám. Gyógyulást kérni az epilepsziámra?
Megijedtem! Ugyanakkor az volt a benyomásom, hogy ki kellene nyitnom a Zsoltárok 21:3-at. Ott ez állt: „Szívének kívánságát megadtad neki, és ajkainak kérését nem tagadtad meg.” Ezt az igeverset még nem is hallottam korábban. Meglepett a világossága. Isten nem csak a kéréseimet akarta teljesíteni, hanem a legbensőbb vágyaimat is. Azokat, amelyekről talán már el is felejtettem, hogy vannak. „De nekem nincs elég hitem ahhoz, hogy ilyen nagy dologért imádkozzak” - mondtam Istennek. „Ha azt akarod, hogy imádkozzak érte, miért nem munkálod bennem a hitet?”. Azonnal eszembe jutott egy jó barátom. Egy nagyon súlyos agyműtét után felépült, bár az orvosok nem láttak esélyt a teljes gyógyulásra. Isten meghallgatta az imáit. Ez a gondolat olyan intenzív volt, hogy hirtelen hatalmas hithullámot éreztem magamban. Remegve feladtam a gyanakvásomat, és imádkoztam a gyógyulásomért. A következő pillanatban hatalmas erőt éreztem a fejemen. Erős nyomást éreztem a szememnél. A homlokról mintha leszakadt volna egy darab, akárcsak a tarkómról. Ugyanakkor különös melegség töltötte el az egész felsőtestemet. Néhány másodperc múlva vége volt az egésznek. Csak a százszázalékos bizonyosság töltött el: meggyógyultam!!!
Annyira megdöbbentem, hogy nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott és bámultam a semmibe. Csak órákkal később szedtem össze magam, és hívtam fel a nővéremet. Ötven kilométert utazott, hogy támogasson, és megerősítette a változást. A kis rohamok valóban elszálltak.
A következő időben a Máté 8:1-4-ből vett történet jutott újra és újra eszembe. Itt Jézus először meggyógyított egy leprást, majd azt mondta neki, hogy mutassa meg magát a papnak. Tudtam, hogy el kell mennem egy neurológushoz is, hogy megkapjam a végső megerősítést. De ismét kételkedni kezdtem. Féltem, hogy tévedtem. Mi lesz akkor az Istenbe vetett hitemmel? Végül időpontot kértem.
Bár az orvos nem volt kíváncsi a történetemre, rábeszéltem, hogy végezzen EEG-t. Hibátlan volt. De nem volt hajlandó személyesen beszélni velem, és egyszerűen megmondta a személyzet egyik tagjának, hogy egy hét múlva jöjjek be egy újabb EEG-re. Ez is hibátlan volt. Ennek ellenére újabb egy hétig tartott, mire végre beszélt velem erről. Némi huzavona után elismerte, hogy az epilepszia nemcsak megszűnt, de már nem is lehetett megállapítani, hogy valaha epilesztiám volt – mégpedig gyógyszerek nélkül. Ez még egy gyógyszeres kezelés esetén sem lehetséges. Nagyon zavart volt, és azt tanácsolta, hogy fontoljam meg egy másik neurológus tanácsát. De bevallotta, hogy ilyet még soha nem tapasztalt - 20 év aktív epilepszia után sem. Mégsem akarta hallani a gyógyulásom történetét.
Rájöttem, hogy valóban meggyógyultam. Belül ujjongtam. Miért lenne egy dolog lehetetlen Isten számára? A János 14:9-14-ben és a Márk 16:17,18-ban azt olvastam, hogy Isten még mindig tesz ilyen dolgokat gyermekei életében, sőt, még annál is többet. A döntés azonban az Ő döntése, és az, hogy megtesz-e ilyesmit vagy sem, az csak rajta múlik. Engem ez a tény megdöbbentett.
Ha az állapotom így marad, akkor két év múlva megkapom a jogosítványomat. Szerintem nagyszerű, amit Isten tett értem.
Monika Klein
Elisabeth Mittelstädt: Geschenke die der Himmel schickt