Valamikor egy bányászvidék lelkésze voltam. Egyik reggel egy férfi akart beszélni velem. Arcán és kezén a finom, kékes sebhelyek azonnal elárulták, hogy bányász az illető. Ezeket a nyomokat a föld alatti, szénbányában végzett munka rajzolja a dolgozókra.
– Lelkész úr - kezdi –, elmondhatok-e önnek egy történetet?
– Természetesen! Csak tessék!
– Nézze, én bányász vagyok. Azonkívül családfő és három gyermek apja. Sok egyebet nem tudnék magamról mondani. Talán még annyit, hogy teljesen istentelen vagyok. Istennel, vallással a konfirmációm óta semmit nem törődök, kivéve, amikor káromkodom. Bizonyára tudja, hogy a bányászok értenek a káromkodáshoz. Átkozódnak, amikor leszállnak a tárnába, káromkodnak, amikor feljönnek... Azt sem akarom elhallgatni, hogy szeretem az ivást, és szívesen ülök a kocsmában. Igen, és most jön a történet.
Szóval egy napon lent végeztem a munkát. A tárna azon a helyen irtózatosan szűk és alacsony volt. Hirtelen furcsa recsegést, ropogást hallottam. Ijedten tekintettem fel. De mielőtt egyet gondolhattam volna, a boltozat leszakadt fölöttem. Megrémültem, és felkiáltottam: 'Ó, Istenem...!' Aztán minden elsötétült és elvesztettem az eszméletem.
Amikor magamhoz tértem, vastag kötések között egy kórházi ágyon feküdtem. Lassan emlékezni kezdtem, és igen elcsodálkoztam, hogy életben vagyok. Mert az ilyen eset legtöbbször halállal végződik.
Pár nappal később bejöttek a cimboráim a kórházba, és elmesélték, hogyan történt az egész. Valaki a közelemben meghallotta a kiáltásomat, gyorsan segítséget hozott, aztán kiástak, súlyosan összetörve, de még elevenen.
A következő látogatáskor egyik munkatársam nevetve megjegyezte:
– Te aztán szép kis idióta vagy! Tudod, mit kiabáltál lent a lyukban, mikor a kövek rád zúdultak? 'Ó, Istenem!" Világosan hallottam. Ha-ha-ha! Csakhogy nem Isten tudott megmenteni, hanem mi. Érted? Mi, a cimboráid! Mi kotortunk ki a romok alól, és mentettünk meg! "
Mind nevettek. Én is.
És megerősödtem az istentelenségemben.
A betegágyból felépültem, elkezdtem újból dolgozni. Azonban mostanában, amikor hazatérek a nappali műszakból, megvacsorázom és lefekszem, akkor – nos, lelkész úr – akkor egy különös gondolat kezd motoszkálni az agyamban.
Eddig folyékonyan mondta a történetet. Most azonban elakad a hangja. Mély töprengésbe merül.
– Miféle gondolat? – szakítom meg a csendet.
Az ember kirukkol.
– Hát, a helyzet a következő. Bajtársaimnak igazuk van, ők kotortak ki a törmelék alól. Ez azonban nem minden. Akivel ilyesmi esik meg, mint velem, az a legtöbb esetben halott. És... és én nem vagyok halott. Valami csoda által életben maradtam. És azóta egyre gyötör a kérdés: ki tartott engem olyan sokáig életben ott a kövek alatt?
Fürkésző tekintettel néz rám.
Nevetnem kell. A bányász vállára csapok.
– Ó, ember – szólok –, maga ezt nagyon pontosan tudja. Mondja csak ki nyugodtan. Isten volt, az Ő kegyelmes keze mentette meg magát.
– Igen – bólint az ember. – Én is így gondoltam.
– Ez azonban még nem elég – jegyzem meg. – Vagy azt hiszi, Isten azért tartotta meg, hogy folytassa a régi életet? Ó, nem! Ez a megmenekülés Isten hívása maga felé. Ezt a hangot semmiképpen nem engedheti el a füle mellett!
A férfi felugrik.
– Pontosan ez az, amit szüntelen az eszemben forgatok. Csak... csak nem tudom, hogyan folytatódik.
Megmutattam neki, hogyan folytatódik. Elővettük a Bibliát, és beszéltem neki Jézusról.
Azóta, mint megváltozott ember, jár a világban.