A Bertilsson család vacsoránál ül. Náluk ez a főétkezés, ilyenkor minden családtag együtt van. A tízéves Berit elégedetten döfködi villájával kedvenc ételét, amit „jóbarátfelfújt”-nak nevez, és ami krumplikásából és vagdalthúsból áll. Hirtelen felemeli szőke fejét, és boldogan közli az örvendetes tényt:

- Mához egy hétre kezdődik a karácsonyi szünet!
Másfél évvel idősebb bátyja, Birger, buzgón bólogat:
- Igen, valóban. Egy hét múlva. S akkor utazunk Grönkullára.
Bertilsson a feleségére kukkant, Bertilssonné pedig a férjére. A családfő krákogni kezd.
- Grönkulla – hm, hm. Hát, nem mondom, nyáron valóban csodálatos az a vidék Bengt bátyámnál. A tó, az erdő, meg minden… De most, tél közepén…

Hirtelen abbahagyja, és szeme az ablak felé fordul.
- Na, látjátok, gyerekek – folytatja teljes elégtétellel –, már megint havazik.
Kint az ablak előtti sötétségben hópelyhek táncolnak. Hóesés – szünidő – karácsony… Nem olyan hármashangzat ez, melytől minden gyermek szíve szaporábban ver? Persze itt, a déli nagyvárosban, Malmőben – mely az ország harmadik városa – nem marad meg sokáig a hótakaró makulátlan, csodálatos fehérségben. De fenn, északon, Grönkulla tanyán, Bengt bácsinál és Márta néninél, ott a legpompásabb téli tájban gyönyörködhet az ember. És alaposan kiveheti részét a síelésből.
Bertilsson újra nekirugaszkodik.
- Nyáron – hát igen, az egészen más! De ilyen útviszonyok mellett számolhatunk azzal, hogy elakadunk a hóban, ha a nagy, elhagyatott erdők felé megyünk.

Birger szemrehányó tekintetet vet apjára.
- Természetesen viszünk magunkkal hólapátot. – veti oda kurtán.
- Egy hólapátot? – az apa végigszánt ujjaival a haján, és sóhajt… – De az utazás olyan borzasztóan hosszú! Gondoljátok meg! Mi itt lakunk lent délen, Grönkulla pedig egészen fent északon van. És a tél ilyenkor a legrémesebb, mikor a napok olyan rövidek.
- Szegény papa! – mondja Berit szelíd, behízelgő hangon. - Nem, nem szabad megerőltetned magad! Vonattal fogunk utazni. És azután busszal Kirchdorfig. Onnan pedig Bengt bácsi elvisz minket szánkóval.
Berit arca piros az örömtől, ha erre a szánkóútra gondol. A csengők csilingelésére, a sziporkázó hóra, a ragyogó csillagokra fenn a sötétkék égen.
- Nézzétek, mi négyen vagyunk – próbál érvelni Bertilssonné. – Ne gondoljátok, hogy Márta néni évről-évre fiatalabb lesz! Aztán ott van a nagymama, a dédmama – ők is egyre idősebbek, és ápolásra szorulnak.
- A nagymama soha! – kiált közbe Berit. – A nagymama nagyon is jó erőben van, félnapokat áll a tűzhely mellett. Hely pedig bőven akad Grönkullában, és azelőtt is mindig ott töltöttük a téli vakációt! Itt, Malmőben, nem is lehet igazán karácsonyt ünnepelni…

Anya energikusan leinti.
- Miket beszélsz, Berit? Hát nem lehet mindenütt karácsonyt ünnepelni? Ahol megemlékeznek a jászolban fekvő Gyermekről, és Istennek hálát adnak érte, ott karácsony van. Ahhoz nincs szükség sem hóra, sem csengő csilingelésére!
- Persze, hogy nincs. – hagyja helyben Berit nagyon gyorsan. – Mindenütt lehet karácsonyt ünnepelni, mindenütt lehet örülni, Malmőben is. Mert itt annyi templom van, és még csak szánkóra sincs szükség, gyalog is el lehet menni. Csak - nézd, mama, minél több ember örül együtt, annál nagyobb az öröm. Itt, Malmőben, csak négyen vagyunk, de képzeld el, hányan leszünk Grönkullán! Ezért lesz ott az öröm sokkal nagyobb. Mi majd megint a régi házikóban lakunk, ahol dédnagymama élt, amíg dédnagypapa vele volt. Igen, aztán a hatalmas konyha Grönkullán! Olyan egész Malmőben nem létezik! Márta néni és Elin, az unokanővérem, megint feldíszítik majd csudaszépre füzérekkel, meg faragott piros gyertyatartókba helyezett gyertyákkal. És micsoda illat van a konyhában! Amikor szenteste ünnepélyesen bevonultunk karácsonyi éneket énekelve! A tűzhelyen ott áll a lassan bugyborékoló „mártásos fazék”, mindnyájan bemárthatjuk a kenyerünket. Van sült sonka és rizskása – ajaj, a legjobb régi karácsonyi ételek!

Bertilssonné megbántódik.
- Szóval azt hiszed, hogy én meg sem tudnám főzni?
- Dehogynem, mama! – békíti azonnal Berit. – De a mi konyhánk itt Malmőben olyan kicsi és olyan modern, és egyáltalán nem kedélyes – nem, igazán nem alkalmas arra, hogy karácsonyt ünnepeljünk benne.
- Te folyton az evésről beszélsz! – vág közbe Birger, és szemrehányóan néz húgára. – Nem azért utazunk Grönkullára, hogy örökké csak együnk! Először énekelünk, mikor bevonulunk – ez a legfontosabb. Evés után Bengt bácsi felolvassa a Bibliából a karácsonyi történetet, aztán megint énekelünk, és ez olyan szép, amikor sokan énekelnek. Ha mi itt négyen elkezdenénk – na, abból lenne egy koncert! Papa brummog, Berit csipog, én sem vagyok éppen operaénekes, mama legtöbbször rekedt… De Grönkullán olyan szépen hangzik! – Utána következik az ajándékosztás, és nagymama minden csomagra ír egy verset. Ezeket aztán hangosan fel kell olvasni, mielőtt a csomagot kibontjuk. – Igen, Grönkullán csudajó!
A Bertilsson szülők sokatmondó pillantást váltanak egymással. Belátják, hogy itt nincs mit tenni: gyermekeik szilárdan elhatározták, hogy sehol máshol nem ünnepelnek karácsonyt, csakis Grönkullán. Így kénytelenek a hosszú téli utazás minden fáradtságát magukra vállalni.

A vonatok késnek, a busz elmegy az orruk előtt, meg kell várni a következőt. A szánkóútból nem lesz semmi, Bengt bácsi eladta a lovat, már nem érte meg a tartása. Így aztán a hatalmas, vén kereplővel, vagyis az öreg autóval fújtat be az állomásra, és mindnyájan odavannak az örömtől, hogy útközben csak kétszer akadnak el, és nem többször!
De alig áll meg a nagy családi batár a nagy, sárgára festett faház előtt, máris elfelejtik az utazás minden kellemetlenségét. A gyerekek ujjongva üdvözlik két unokabátyjukat, Einárt és Eriket, meg unokanővérüket, Elint. Elin annyi idős, mint Berit, ő a legfiatalabb, bátyjai mindketten idősebbek.

Birger azonnal alaposan körülnéz:
- Ó, nálatok már ekkora hó van? – mondja unokabátyjának, Eriknek. – Még mindig annyit síelsz?
Erik buzgón bólint, nagyon szeret síelni.

Elin belekarol unokahúgába, Beritbe, és a két lány egyfolytában fecseg.
A lakókonyhában már terítve az asztal. Forró tejleves van, főzelékféle és kenyértésztába sütött meleg pástétom, különböző töltelékekkel a belsejében: burgonyával, hússal és savanyú káposztával. Márta nénit általában Maminak nevezték, ott volt a nagymama és a dédnagymama. A dédimama már csak néha-néha ül a családi asztalhoz. Legtöbbször szobájába kapja az ennivalót, és nagyon korán megy aludni.

A malmői vendégek evés után mindjárt átmennek a fehér gerendás, piros házikóba, melynek fehér ablakkeretei barátságosan hívogatnak. A cserépkályhában sisteregnek a nyírfahasábok, és odakinn orgonál a szél a fák ágain. Berit még egy pillantást vet kifelé az ablakból, mielőtt ágyba bújna, és becsavarja magát a paplanba. A tó már befagyott, és különös fehéren világít a tiszta, hideg éjszakában. Túlsó partján az erdő feketén és némán emelkedik, mint valami fal. Milyen elhagyott is minden odakint…

Közelben – távolban egyetlen tanya sem látszik! És mégis minden olyan otthonos, olyan meghitt, olyan erős, olyan szép! – Egészen más, mint a városban.
Berit néhány mélyet lélegzik, és már alszik.

Grönkullán minden nap tele van élményekkel. Másnap délután a nagymama kiadja a gyerekeknek az utasítást, hogy menjenek be a dédnagymamához, és köszöntsék. – Elin, mindjárt bevihetitek a kávéját is! – teszi hozzá. Elin minden házimunkában fürge és gyakorlott, sokkal talpraesettebb, mint Berit. Egy pillanat alatt kész a tálca, már viszi is a dédnagymamának.

 

A dédnagymama karosszékben ül a kályha mellett. Haja ritka és hófehér, arcára mély nyomokat rótt az öregkor. Mikor mosolyog, megelevenedik, és világoskék szeme megtelik élénk, szinte fiatalos csillogással.
Míg dédnagymama a kávéját szürcsöli, Berit körülnéz a szobában, még mindig itt áll a régi szövőszék. De dédimama most már nem sző rajta. Azelőtt sokat használta. Még most is magaszőtte ruhát hord. Milyen tartós is ez!
A fiúk mind bejönnek, és letelepszenek a dédnagymama köré. Mikor kávéját megitta, és megevett egy darab mazsolás kalácsot, Berit megkéri:
- Meséljen valamit, dédimama! Meséljen nekünk arról, hogy volt régen!

Az idős asszony elgondolkozva ingatja a fejét.
- Régen? Hát régen minden másképp volt. Nem volt a parasztoknak olyan kényelmes dolguk, mint ma. Nem voltak gépek, nem volt traktor…

- De voltak lovak! – vág közbe Birger. – a lovak sokkal szebbek. A lovas szánkónál nincs szebb a világon!
- Az ám! De mikor hóviharba kerülsz a szánkóval, te fiú? És a farkasok ott vannak a nyomodban? Akkor aztán vége a tréfának! - persze villanylámpa sem volt. A házban petróleumlámpával világítottunk, az istállóban meg viharlámpával… És az összes vizet a kútból kellett behordani… De olyan kellemes, olyan titokzatos volt a sötét istállóban…
- És a karácsony, dédimama? – kérdi Elin. – mesélje el, hogyan ünnepelték régen a karácsonyt!
- Jaj, gyermekem, akkoriban az is másképp volt, mint ma. Az emberek nem voltak ilyen jómódúak, hanem szegények. Nem volt kis ajándékcsomag, mint amilyeneket nagymamád csinál színes papírba csomagolva, rajta versikével. Nem bizony, az ilyesmit nem is ismertük.
- De dédimama, csak elmentek karácsony reggelén Kirchdorfba az Istentiszteletre? – érdeklődött Berit.
- Persze, hogy elmentünk Kirchdorfba karácsonyi Istentiszteletre – feleli a dédnagymama. – Csak ott akkor minden másképpen nézett ki, mint ma. Nem voltak szép üzletek, nem volt neonvilágítás, hanem az országút mentén, amelyik Kirchdorfon át vezetett, állt egy hosszú sor egyházi hajlék.
- Egyházi hajlék? Az meg mi? – tudakolja Birger.
- Nos, azok az emberek laktak ott az ünnep alatt, akik messziről jöttek. Minden falunak és minden nagyobb tanyának megvolt a saját egyházi hajléka. A templom kívülről olyasmi volt, mint ma. De belül jéghideg, mert akkoriban még nem fűtöttek. A híveknek jó melegen fel kellett öltözni, és szorosan egymás mellé húzódni. Az Istentiszteletek sokszor órákon át tartottak. Az öreg prédikátor felállt a szószékre, és intő szavakat mennydörgött báránykái felé. Bizony, erre az intésre szükségük volt az embereknek, mert utána összejöttek a tanácsteremben karácsonyi árverésre.

Berit nagy szemet mereszt.
- Karácsonyi árverés? Mi az?
- Ó, én tudom, én már voltam árverésen – magyarázza az idősebb Einar. – Ott állatokat árvereztek – tudod, hugicám? Aki legtöbb pénzt kínált egy lóért vagy tehénért, az kapta meg.
- A karácsonyi árverésen nem állatokat árvereztek – hallatszik most dédnagymama nyugodt, száraz hangja. – Ott embereket árvereztek.

A gyerekek megnémultak a csodálkozástól és az ijedtségtől.
- E-e-e-m-bereket? – dadogta Erik. – D-d-e Dédmami, csak nem volt rabszolga-kereskedés nálunk, Svédországban?
- Na, nem sokkal volt jobb – vélekedik a dédnagymama. – Akkor nem létezett a környéken sem árvaház, sem szociális otthon. Így aztán az árva gyermekeket és az öregeket elárverezték. Szétosztották őket egyes tanyákon. Ha az öregek még elég serények voltak, szívesen befogadták őket, mert akkor megdolgoztak a kosztjukért. Ha pedig nem tudtak már dolgozni, akkor a községnek kellett fizetni az ellátásukért. Az árva gyermekek helyzete sokszor nagyon nehéz volt. Rájuk nem egyszer silány étel, kemény munka és verés várt.
- Mikor volt ez, dédimama? – szakítja félbe Erik. – ugye, sok száz évvel ezelőtt, a középkorban?
- Nem, fiam, nem a középkorban, úgy a múlt század végén.

Egyszerre teljes csend lesz dédnagymama szobájában. Csak a fahasábok pattogását lehet hallani a kályhában, és a szelet, mely a ház körül süvít. Kis idő múlva dédimama újból beszélni kezdett.
- Bizony, gyermekeim, nehéz idők voltak akkor. Talán jó is lesz, ha többet tudtok róla, hogy hálásak legyetek mindazért a jóért, amiben ma részetek van.

- Elmondok nektek egy igaz történetet egy kislányról, akit Birgittának hívtak.
A gyerekek figyelmesen hallgatnak, különösen a lányok vannak tele feszült várakozással.
- A kis Birgitta édesapját Henriknek hívták. – kezdi dédnagymama a történetet. – Ő volt a legfiatalabb fia egy gazdának, nem remélhette, hogy a tanya az övé lesz. Aratás idején sokszor segített egy leány a szülőknek, mint napszámos. Ingernek hívták, és egy kisbérlő lánya volt, aki korán elhalt. Henrik megszerette Ingert, és feleségül vette. Otthont akartak alapítani, de mit tehettek egyebet, valahol le kellett telepedniük. Itt, északon akkor még bőven lehetett földet kapni, csak először termővé kellett tenni, ami bizony nehéz munka volt.

Inger és Henrik találtak egy alkalmas helyet, kicsi zöld dombot a tó fölött. Úgy határoztak, hogy oda építik fel új otthonukat. Fiatalok voltak, nem bánták a munkát. Inger édesanyja is velük ment, magukkal vitték a házi felszerelést és kis jószágállományukat is a vadonba, hogy megkönnyítsék a kezdetet az új gazdaságban.

A kis család nehéz, de boldog életet folytatott odafent a pusztaságban. Külön örömöt jelentett számukra kis leánykájuk születése. Birgittának keresztelték a XIV. században élő svéd földbirtokosnő emlékére, aki mikor férje meghalt, megalapította a Vadstena-kolostort és a Birgitta-rendet, és felvette a harcot korának minden gonoszsága ellen.

Birgitta két éves lehetett, mikor a baj beköszöntött a családba. Az apa, Henrik, halálos szerencsétlenség áldozata lett az erdőben fadöntés közben; egy lezuhanó fa agyonütötte.

A kis telepen ott maradt a három nő: nagyanya, anya és a gyermek minden segítség nélkül. Inger megtette, amit lehetett, de mégiscsak asszony volt, nem akadt még egy szomszéd sem, aki segíthetett volna, hiányzott a férfierő.
Mikor a korai kemény tél beköszöntött, Inger nagyon megfázott. Hiába jött utána a tavasz, fáradt, erőtlen maradt, nem tudott többé a köhögéstől megszabadulni. Inger édesanyja kényszerítette, hogy orvoshoz menjen, aki megállapította, hogy a betegség Inger tüdejét támadta meg. Kímélje magát, pihenjen, csak könnyű munkát végezzen, és bőségesen táplálkozzon. Sikerült nekik nyárra egy szolgát szerződtetni, aki a nehezebb munkát elvégezte. Inger kicsit összeszedte magát, megjött az étvágya, sőt hízott is.

De mihelyt ősszel az első vad szél végigsüvített a tó fölött, betegsége kiújult, és még a tél vége előtt meghalt.

A temetés, a hosszú betegség, az orvos, a gyógyszer, a szolga – mindez sok pénzt emésztett fel. Hogy az adósságot kifizessék, a kis tanya minden ingóságát elárverezték. Magát a gazdaságot senki nem akarta átvállalni. Ott állt a ház magányosan és elhagyatottan a zöld dombon, a tó fölött, és a földek parlagon hevertek. Birgitta és nagyanyja számára nem maradt más lehetőség, mint hogy a kirchdorfi karácsonyi árverésen elárverezzék őket. Birgitta akkor még nem sokat értett az egészből, hiszen csak négy éves volt. Ha együtt lehetett a nagymamával, sosem érezte magát nagyon szerencsétlennek.

Nagymama és unokája mindketten a Stenfjaell-tanyára kerültek. A gazdaasszony megkérdezte nagyanyát, tud-e fejni és ért-e a jószághoz. Mikor megtudta, hogy igen, unokájával együtt elhelyezték őket az istállóban.
Erik képtelen volt tovább hallgatni.
- De dédimama! – szakította félbe őt. –Mit tetszett mondani? Az istállóban? Az nem létezik!
- Ó, abban az időben egyáltalán nem volt szokatlan, hogy az elárverezett öregek az istállóban laktak. – folytatta az idős asszony zavartalanul. – Ott többnyire melegebb volt, mint fenn a házban, ahol a szobák elég magasak voltak. Az istállóban fűtöttek, mert ott főzték az eleséget az állatoknak, télen ott mostak. Nem, az istálló igazán nem volt rossz hely. Nagyanya tehenet fejt, segített az állatok almozásánál, amennyire tudott. Ócska, kitaposott nyersbőr cipőben járkált a jászlak között, és hordta a szénát a teheneknek. Éhség nem bántotta őt, sem Birgittát. Ihattak a tejből, kaptak száraz kenyeret, és naponta egy tál meleg levest vagy kását.
Einar mélyet lélegzett, nyugtalanul pillantott dédnagyanyjára, és krákogott.
- Hm – hm – biztosan volt valami öreg kihúzható ágy az istállóban, és azon aludtak.
- Nem, az nem volt – felelte a dédnagyanya, anélkül, hogy a szálat elvesztette volna. – A jászolban aludtak. Ott érezték jól magukat. A jászol puha volt és meleg. Ott volt helyük a szalmában, a juhok mellett.

Így ment ez egy ideig, talán két-három évig, s akkor a nagymama megbetegedett. Most már nem tudott az istállóban maradni. A Stenfjaell gazdaasszony felvitte a konyhába. Odafektette a konyhai fapadra. De a nagymama már nem tudott enni, és néhány nap múlva meghalt.

Birgitta most már teljesen egyedül maradt – elhagyatott hétéves árva leány. És megkezdődött élete legnehezebb szakasza. A gazdaasszony azt akarta, hogy a konyhában segítsen, de a lányka olyan kicsi volt, olyan gyenge, félénk és ügyetlen, hogy az asszony elveszítette a türelmét, egyre szidta és ütötte. Két serdülő fia volt, akik Birgittát csak rabszolgának tekintették. Kötekedtek vele, különféle feladatokkal zaklatták és gyötörték.

Egy sötét őszi estén, amint Birgitta halálosan kétségbeesve, boldogtalanul kucorgott a konyha egyik sarkában, látogató érkezett. A Dalbaeck-tanya gazdaasszonya volt. Megígérte, hogy néhány új szövésmintát elhoz a Stenfjaell-tanyára, ezt az ígéretét akarta teljesíteni. Dalbaeckné magas, daliás termet volt, tarka csíkos ünneplő ruhában, ami egyszerű, de szép, magaszőtte anyagból készült. Tiszta, jóságos kék szeme mindent észrevett, a bátortalan, rongyos ruhás kislányt is.
- No nézd csak – mondta a háziasszonyhoz fordulva -, hát egy kislányt is szereztél a két fiad mellé! Az ilyen lányka igazán Isten áldása. Nekem is csak három fiam van, és mindig lányt szerettem volna.
- Hát az ilyen kis nyomorult nem nagy segítséget jelent – dörmögte a háziasszony. – És a fiúk… azoknak meg mindig valami csintalanságon jár az eszük. Nem jó ez sehogy sem. – De ülj le már! Mindjárt hozom a kávét. Ó, a szövésmintád igazán csodaszép, valóságos mester vagy. Hol marad az én tudásom a tiédhez képest! De majd megmutatom, mit kötöttem múlt télen. Még kint van a kamrában. Azonnal hozom. Tessék, igyál közben még egy csésze kávét, fogyassz ebből a tejeskalácsból is!

Az asszony alig hagyta el a konyhát, a vendég a kislányhoz fordult, aki félénken még inkább a sarokba húzódott, és megkérdezte, hogy hívják.
- Birgitta? Nagyon szép név! Tudod, ki volt a híres Birgitta? Soha nem szűnt meg harcolni a világban lévő rossz dolgok ellen. Te is ezt tedd, Birgitta! Légy bátor, küzdj, és ne veszítsd el a bátorságodat! Hiszen nem vagy egyedül. Ne felejtsd el: van valaki, Aki szeret!

Birgitta szomorúan rázta a fejét.
- Nem – suttogta -, engem nem. Engem senki sem szeret. Egyedül vagyok egészen. Nagymamám most halt meg, és a szüleim már régen. Őket alig ismertem.
- Ne felejtsd el, hogy van mennyi Atyád, Birgitta – folytatta barátságosan a Dalbaeck gazdaasszony. –Ő különösen szereti az árva gyermekeket. És megígérte, hogy gondoskodik róluk.
- Engem nem. Engem senki sem szeret – ismételte Birgitta fáradt, reménytelen hangon.
- Ez nem igaz! – kiáltotta élénken a vendég. – Nem tudod, hogy néhány hét múlva ismét karácsony lesz? És tudod, minek az emlékére ünnepeljük?
Birgitta tétovázva bólintott és kibökte:
- Karácsonykor született Jézus-gyermek. Egy istállóban. Nagymama mesélte.
- És azt is tudod, miért küldte Isten erre a földre egyszülött Fiát? Mert szeret téged! Úgy szerette Isten Birgittát, hogy az Ő egyszülött Fiát küldte erre a világra, hogy ha Birgitta hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen, és a mennybe jusson.
- Szeretnék a mennybe menni – most mindjárt. –suttogta a kis árva.
- Az nem megy olyan hamar – magyarázta a vendég. – Addig még sokat kell tanulnod, érlelődnöd és bátran küzdened. Ha nagyon szomorú és kétségbeesett vagy, Birgitta, szabad mennyei Atyádhoz fordulnod, hogy Őt segítségül hívd. Meglátod, hogy meghallgat. Megígérte – benne van a Bibliában, és ezért igaz. A mennyei Atya nem hagyja el az árvákat. Különös védelmet ígért nekik. – Ne felejtsd el, hallod, Birgitta? Sok dolog megváltozhat a te életedben is. Ne veszítsd el a reménységedet! Néhány hét múlva karácsony. Akkor megint árverés lesz a tanácsteremben. Talán nem kell örökre itt maradnod a Stenfjaell-tanyán.

A háziasszony visszatért a konyhába, és megmutatta barátnőjének a kötésmintát. Nem sokkal később a vendég elbúcsúzott.

Míg a háziasszony kikísérte, a család két fia berontott a konyhába. Gonosz tréfáikkal megint nekiestek a szegény Birgittának.
- Ide gyere, szent Birgitta, húzd le a csizmám! – kiabált az egyik.
- Nem, te piszok, először hozz nekem kézmosó vizet! – ordította a másik.

Most az anya nyitott be. A látogató kicsit feltartotta, sietnie kellet a vacsora elkészítésével. A két fiút kidobta a konyhából. Nyugalmat akart maga körül. Birgitta fürgén, csendben keze alá adott mindent, ami a főzéshez kellett. Ma egyáltalán nem látszott ügyetlennek, úgyhogy a gazdaasszony sóhajtva mormogta: Igaza van Dalbaecknének – egy leány a tanyán bizony az ég áldása lehet. De hiába, nálunk nem válik be. A fiúk mindig kirúgnak a hámból. Ide egy erős, talpraesett cseléd kell, aki kordában tudja tartani ezeket az imposztorokat.

A konyha végül elcsendesedett, és Birgitta ismét ott feküdt a kemény padon. Máskor gyakran álomba sírta magát, vagy rettegve figyelte a titokzatos éjszakai hangokat. Különös, az istállóban sohasem érzett félelmet. No persze, akkor még nagymama is vele volt, és az állatok csöndes szuszogása az elrejtettség érzésével vette körül. Itt a konyhában kezdettől fogva mindent idegennek, ellenségesnek érzett, mintha a körülötte lévő tárgyak éppúgy megvetnék őt, mint az emberek.
De ma este egyáltalán nem gondolt „ellenséges környezetére”. A hátán feküdt, sovány ujjait összefonta a mellén, és úgy érezte magát, mint a kifeszített íj lövés előtt.
- Drága mennyi Atyám! – fohászkodott. – add, hogy a karácsonyi árverésen a Dalbaeck-tanyaiakhoz kerüljek! Ez a karácsonyi kérésem. Az egyetlen, amit kívánok az egész világon. Kérlek, add, hogy a Dalbaeck gazdaasszony magához vegyen! Egész életemben szolgálni fogom, és nagyon jó, hűséges cselédje leszek.

Attól kezdve Birgitta minden este buzgón elmondta karácsonyi kérését, és ha éjjel felébredt, azonnal újra kezdte. – Így teltek a hetek, és közeledett a karácsony. A Stenfjaell-tanyán is készülődtek: Birgitta szorgalmasan takarított, súrolt, amennyire gyenge ereje engedte.

A Kirchdorfba menetel előtti napon a gazdaasszony megtöltött egy fakádat meleg vízzel, levetette Birgitta rongyait, beleállította a kislányt a kádba, és alaposan végigszappanozta. Megmosta világosszőke haját is, és tiszta ruhát adott rá, ami ugyan nem a leánykára méretezett, de többé-kevésbé ép volt. – Ne mondja senki rólunk, hogy a Stenfjaell-tanyán nem gondoztak téged. – morogta.

Birgitta nem szólt egy szót sem, engedte, hogy gazdaasszonya tegyen vele, amit akar. Gondolatai messze jártak, és szívében szakadatlanul azért imádkozott, könyörgött: - Drága, jó Istenem, engedd, hogy a Dalbaeck-tanyára kerüljek!
A kis árva ott ült a felnőttekkel együtt a hideg templomban, mely ismét zsúfolásig megtelt. Most egy keveset megértett abból, amit az öreg lelkész prédikált. Arról beszélt, hogy Jézus értünk hagyta el mennyei dicsőségét, és egészen szegény lett, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk. Ezért hálából nekünk is irgalmasnak kell lennünk a szegényekhez.

A hosszúra nyújtott Istentisztelet után a tanácsterembe indultak. Birgitta bátortalanul húzódott egy sarokba, és égő arcát kezébe temette, annyira szégyellte magát az emberek előtt. Rettegő szívvel állandóan csak azért imádkozott: - Édes Istenem, add, hogy a Dalbaeck-tanyára kerüljek!

Aztán minden olyan hirtelen történt Birgitta körül, valahogy úgy, mint a lezúduló zápor. Mielőtt feleszmélt volna, máris megkapta őt egy magas parasztgazda, akit azelőtt soha nem látott. Nyílt arcú volt a férfi, vörösesszőke, göndör hajjal és ugyanolyan szakállal. Birgitta megkövülten meredt rá. Most hát mindennek vége! Karácsonyi kérése nem teljesedett. Még sírni sem tudott a rémülettől és csalódástól. Ó, ha meggyötört szíve most megszűnne dobogni, akkor vége lenne minden nyomorúságnak!
Mikor a nagy ember észrevette a sápadt arcocskán a riadalmat, ránevetett:
- Ugyan-ugyan, kis veréb, tőlem igazán nem kell félned! Nem harapok én, eddig még senkit meg nem ettem. Légy csak nyugodt! Nálunk jó helyed lesz!
Birgitta ezt nem tudta elhinni. Tehetetlenül tűrte, hogy az idegen ember egyszerűen karjára kapja, és elvigye saját egyházi hajlékába. Ott enni adott a leánykának, majd befogta a lovat a szánkó elé, Birgittát gondosan becsavarta egy takaróba, felültette a szánra, ő is felült, és megindultak.

Voltaképp nagyon szép lett volna az út, mert bár a levegő tiszta volt és hideg, de hó nem esett, és a szél alig fújdogált. Az erdőre különös csend telepedett. Az útmenti fenyők nyújtogatták behavazott ágaikat. A fák között semmi sem moccant, az erdő mozdulatlan volt, csak itt-ott hallatszott egy-egy reccsenés, roppanás. Ezt nyilván a hideg okozta. Magasan a fák csúcsa felett csillagok sziporkáztak, és gyenge fényt hintettek a hóra. A fák ágain jégcsapok csillogtak. Az északi égen néha sápadt fény villant fel. Az északi fény volt, amit Birgitta még nem sokszor látott, de mindig olyan rejtélyes volt a számára.

Ma este azonban még az északi fény sem tudta felvidítani, és más gondolatokra bírni. Szívében minden éppoly halott, néma és dermedt volt, mint körülötte az erdő. Többé semminek nem tudott örülni, és csak egyetlen vágy feszült benne: bár jönne egy hóvihar, és temetné be mindörökre puha, fehér takaróval.

Végül ritkult az erdő, és lefelé haladtak egy kis völgybe. Feljött a hold, és kékes fényében Birgitta felfedezte néhány épület körvonalait. Tekintélyes tanya felé közeledtek, nagyobb volt, mint a Stenfjaell udvar.
Az istálló előtt a gazda megállította a szánt, és engedte, hogy az előresiető szolga kifogja a lovat. Birgittát kibontotta a takaróból, ismét karjára kapta, és hosszú léptekkel a lakóház felé igyekezett. Lépései csak úgy döngtek a falépcsőn. Annyira sietett, hogy még a havat sem verte le a csizmájáról. Kinyílt az ajtó, és szép nagy konyhába értek, mely ígéretesen illatozott. A tűzhelyben vidáman lobogott a tűz.
- Tessék, anya! – kiáltott a gazda vidáman, és egész arca ragyogott. – Itt a karácsonyi ajándékod!

Ezzel odaállította Birgittát közvetlenül a magas, derék háziasszony elé, aki a tűzhelyen egy fazékban kavargatott valamit. Az asszony félretolta a fazekat, és gyorsan megfordult.
- Hát te vagy az, Birgitta? Isten hozott!

A hangja rekedt volt, úgy látszik, kicsit megfázhatott. De két szeme tisztán, jóságosan pillantott a kis jövevényre.

Birgitta úgy érezte magát, mint a szegény lélek, aki a halál árnyékának sötét völgyében vándorol, s egyszer csak kinyílik előtte a menny ajtaja, és ráragyog az örök dicsőség fényessége. Hiszen ez a Dalbaeck-tanya gazdaasszonya! Hát mégis teljesült a karácsonyi kérése! Sovány karocskájával átölelte az asszonyt, arcát a kötényébe rejtette, és hangosan zokogott.
A háziasszony vigasztalva simogatta a szőke hajat:
- Na, na, nyugodj meg már, kislányom! Végül nem is tudtad, hova visz a szánkóút? Ez jellemző apára, szereti a meglepetést és a tréfát. Voltaképp én is vele akartam menni, de hogy megfáztam, apa nem engedett. Itt vagy hát, Birgitta. Régen elhatároztam, hogy magunkhoz veszlek a Dalbaeck-tanyára. Most aztán egy igazi, szép ünnepet ünnepelünk együtt! S ha elolvassuk a Bibliából a karácsonyi történetet, és meghallod a boldog örömhírt – ugye akkor tudni fogod, hogy az Úr Jézus érted is megszületett, és Isten téged is szeret?

Birgitta komolyan bólintott. Attól kezdve soha többé nem kételkedett Isten szeretetében. Végre otthonra talált. A gazdát és a gazdaasszonyt apának, anyának szólíthatta, és úgy tekintették a Dalbaeck-tanyán, mint saját leányukat.
Ahogy teltek az évek, Einar, Dalbaeck gazda legkisebb fia és Birgitta egymásba szerettek. Mivel a tanya a legidősebb fiúé lett, úgy gondolták, megnézik a régi házat, ahol Birgitta született, amely nem kellett senkinek.

Így is tettek. Megtalálták a kis zöld dombon a tó fölött. Jó alapokra épült, és csodálatosan dacolt az idővel. Természetesen több dolgot javítani kellett rajta, és az egykor feltört ugart most újra a vadontól kellett elragadni. De fáradhatatlanul munkához láttak, erővel, szeretettel, Isten iránti bizalommal. És a zöld dombon álló tanyát elnevezték Grönkullának (magyarul: zöld halom)…

Az öt dédunoka ámulva pillant egymásra.
- Csak nem… csak nem a… - csodálkozik Erik – csak nem a mi tanyánk, Grönkulla?
- Mi lenne más? – felet az idős asszony száraz hangon. – A fiatal telepesek legidősebb fiukat Birgitta édesapja után Henriknek nevezték el, Henrik később legidősebb fiát Bengtnek, és a grönkullai Bengt gazdának három gyermeke van: Einar, Erik és Elin.

A gyermekeknek most már végleg elakad a hangja.
- Akkor, dédnagymama, akkor hát maa-ga, maga… - dadogta Elin meghatódva.
- Igen, a keresztnevem Birgitta, Grönkullán születtem, mint Henrik telepes és Inger leánya. – bizonygatta az öreg Bertilssonné. Einar fejét csóválva mormolja:
- Beszélhetnek nekem most már „a régi jó időkről”! A régi idők igazán nem voltak jók, mondhatom. Hiszen rosszabbak voltak, mint a mostani – sokkal rosszabbak!
- Nem, a régi idő valóban nem volt jó – mondja dédnagymama, Birgitta. – De a mostani sem jó, még akkor sem, ha külsőleg sok minden könnyebb, s az öregek nyugdíjat is kapnak. Egyáltalán nem létezik „jó idő”, mert ez a világ gonoszságban vesztegel, ahogy a Biblia mondja. Az embereknek mindig szenvedni kell, és a világ tele van igazságtalansággal. De eljön majd az újkor, Isten országa, melyben igazság uralkodik. AZ lesz aztán jó világ, ahol nem lesz fájdalom, nem lesz szenvedés, nem lesz könny és nem lesz halál. Ezt az új világot Jézus ígérte nekünk.
- De – de - dédimama – hogy maga – hogy maga istállóban lakott? – kiált Berit kétségbeesett hangon.
- Mi van abban? – kérdi a dédnagymama nyugodtan. – Nincs-e megszentelve minden istálló, mióta maga Jézus istállóban jött a világra? Az állatok ritkán gonoszak – tudjátok-e? Mikor ölnek, csak éhségből és önfenntartásból teszik. Ritkán ölnek gyűlöletből és gonoszságból. Az ökör és a szamár ismeri az ő urát és urának jászlát – de sok ember nem ismeri az Urat, a világ Megváltóját, aki jászolban feküdt – vagy nem akarja ismerni. Pedig nélküle tehetetlenek, erőtlenek és elhagyottak vagyunk. Egy szegény kis árva leány nem találhatott volna máshol menedéket – és gyermekek, ti sem találhattok sehol a világon másutt segítséget. Ha bajba kerültök, jusson eszetekbe Birgitta, akinek a karácsonyi kérése meghallgatásra talált! – Most énekeljünk el egy karácsonyi éneket.

A dédnagymama elkezdi, aztán a gyerekek is bekapcsolódnak:

Áldott óra, boldog óra,
Mely hitünknek meghozója,
Ajkunk zengő hálaszóra
Nyílik, édes Jézusunk…

 

Hildegard Krug