Szilárdan elhatároztuk, hogy idén az egész karácsony előtti és ünnepi időszakot gondosan megtervezzük. Minden kapkodást mellőzünk, ezért pontosan kidolgozzuk, kinek, mikor, hol, mit kell elintéznie.

 

A terv a legkisebb részleteket is tartalmazta, kezdve a hivatali kötelességektől a bevásárláson, takarításon át egészen a karácsonyfa feldíszítéséig. Minden napra bekalkuláltunk egy órát előre nem látott eseményekre vagy időtartaléknak, úgyhogy véleményünk szerint kizártunk minden hibalehetőséget.

 

Még eszünkben volt a múlt évi szenteste, mikor a karácsonyesti Istentisztelet előtt utolsó pillanatig szinte űztük, hajtottuk magunkat. A templomban azonban a „Csendes éj” alatt a templomi gyertyák homályos fénye mellett egyszerűen lekoppant a szemünk. Hát ez most nem fog megtörténni! Mert mindent átgondoltunk az utolsó pontocskáig.

 

Már december 24–én reggel jó lelkiismerettel tovább fogunk aludni, hogy kipihenten, sietség nélkül tehessük meg a végső előkészületeket. Még csak november volt, és időbeosztásunk építménye máris ott feküdt előttünk. Roppant büszkék voltunk rá, és kicsit úgy éreztük, hogy ha valamelyik egyetemen ünnepnaptervezés szakon minősítést kapnánk, ez akár a diplomamunkánk is lehetne, mely joggal elnyerné a kitűnőt.

 

Az egész család karácsonyi örömére a lakás feljavítását is tervbe vettük. A konyhabútor a festőnél már csak az utolsó lakkozásra várt, és az erkély melletti falmélyedés kitöltésére a lakószobába megrendeltünk az asztalosnál egy beépített szekrényt. A két iparos égre–földre fogadkozott, hogy december 15–ig befejezik a munkát.

 

„Jó szervezés a családi harmónia anyja!” – idézte a papa mosolyogva, de nekem úgy tűnt, hogy kis kételkedés ül a szeme sarkában. Enyhén szemrehányó kérdésemre azonban letagadta. Így aztán egyek voltunk abban, hogy ebben az évben igazán szép, átgondolt ünnepünk lesz. Olyan, amilyet csak álmodni lehet.

 

Advent harmadik vasárnapjáig minden renden ment. Vendégek és munkatársak voltunk féltucat karácsonyi ünnepélyen, meglátogattuk az öregeket és betegeket, akik nem tudnak eljárni a gyülekezetbe, süteményt sütöttünk, csomagot készítettünk, postára vittük – mindent tervszerűen. A napot az adventi gyertyák fényénél fejeztük be, és elégedettek voltunk.

 

A másnapi beosztás ott feküdt az asztalon, programunk igazán bevált. Harmadik advent utáni hétfőn kellemetlen hír futott szét a városban: a piacról elfogyott a karácsonyfa, és további szállítmány nem várható. Ó, jaj! A kereskedelem valami okból rosszul mérte fel az igényt. Persze hol lehetne másutt segítséget találni, mint a piactól nem is olyan messze lakó erdészéknél. A város vezetősége gyors segítséget kért. Feri, a férjem, vágat majd néhány fuvar fenyőt, és leszállítja. Csakhogy az embereket elfogta a félelem, kezükbe vették a kezdeményezést, és felkerestek minket…

 

Néhány család, amely a karácsonyi ékességet feltétlenül az erdésztől személyesen akarta beszerezni, évről–évre jelentkezett nálunk. A fát „közvetlenül az erdőből” óhajtották, mintha egyéb karácsonyfa, mondjuk, a szőlőkarón termett volna!

 

Azelőtt álmomban sem gondoltam, milyen jelentőségre tesz szert decemberben egy közönséges lucfenyő, melyen egész éven át senki nem lát semmi különöset. Hát még az erdeifenyő, mely saját elképzelésünk szerint nem éppen karácsonyfának való, de megvan az az előnye, hogy fűtött szobában nem hullatja le tűlevelét. Sajnos, mi olyan vidéken lakunk, ahol ez a fajta ritkábban fordul elő, és az a kevés telepítés, amit néhány évvel ezelőtt létesítettek itt a közelünkben, a vasút mentén, nyáron szikratűz következtében leégett.

 

 

Hogy milyen szűkre szabtuk eddig szigorúan betartott tervünk határait, azt akkor mértem fel igazán, mikor az ajtó és telefon csengője szüntelen váltja egymást, vagy éppen duettet csörög, és a fenyő iránti érdeklődés invázióvá dagad. Minden egyes csengetésnél elfog a csendes remény, hogy hátha az asztalos vagy a festő jelentkezik, de egyik sem hallat magáról, s ha személyesen kérdezünk, soha nincsenek otthon.

 

Tervünk még elbír egy kis tűrést, de ahhoz már aligha jutunk, hogy naponta végiggondoljuk. Az események önkényesen követik egymást. Amit ma nem sikerül megvalósítani, azt kénytelenek vagyunk holnap elintézni. Az ablaktisztítás időpontját egyre tologatom. Ma feltétlenül el kell kezdenem, de egyszerűen nem tudok végezni vele. Alig mászok fel a létrára, cseng a telefon. Lekászálódom, bemegyek az irodába, és felveszem a kagylót.

– Halló, erdészet?
– Igen.
– Jó napot!
– Jó napot!
– Haraszti vagyok. Szükségem van egy fenyőfára, de egészen nyúlánk legyen, az ágak kiterjedése maximum 95 centi. Tudja, az új lakásunk elég kicsi, csak a tv és a szekrény közt tudunk a fának helyet szorítani. Pontosan lemértem: 95 cm, de semmivel sem több!
– Akkor legjobb lenne egy kicsi fa, az nem olyan kiterjedt.
– Kicsi? Na nem, legalább 2,5 méteres. Hogy akasszam rá egy kicsi fára azt a rengeteg gömböt, meg csillagot? Elég, ha karcsú lesz!

 

Másnap reggelre iderendelem az illetőt, talán sikerül Ferinek egy ilyen mintapéldányt találni a megadott mérték szerint.

 

Fel a létrára – brrrrr, ez most az ajtócsengő. Le a létráról.
– Jó napot! Jaj, bocsásson meg, de maga az utolsó reménységem. Hát nem ismer meg?
A legjobb akarat mellett sem tudok visszaemlékezni, hogy a bőrsapkás, sállal körültekert arcot valaha láttam volna, és tehetetlenül felhúzom a vállam.
– Na, hát én olvasom le minden évben a vízórát!
– Áhá.
– Igen, és szóval… azért jöttem, hogy egy erdeifenyőt szeretnék. Mi a helyzet ezzel kapcsolatban?
– Sajnos, erdeifenyővel nagyon rosszul állunk…
– Pedig nekem az kell! Fél országot adok egy erdeifenyőért! Meg fogja érteni, ha elmondom, hogy mindig a fa alatt állítom fel a játékvasút síneit, oszt a fenyőtűk mindig zavarják nekem a funkciót. Érti?

 

Mikor elismétlem, hogy ebben az évben egyáltalán nincs erdeifenyő, olyan áthatóan néz rám világoskék szemével, hogy attól félek, azonnal vízbe fojt, ha a kívánságát nem teljesítem. Ennek ellenére rábeszélem egy lucfenyőre. Remélem, Feri elismeréssel adózik majd felesége mesterfogásának!

 

Vissza a létrára, két ablakszárnyat megtisztítok és – abban a reménységben, hogy végre haladok a munkával – éppen nekifogok a harmadiknak, mikor újra csengetnek.
– Jó napot, Erdészné!

 

Egy úr áll előttem előkelő bundában. Rámutatok a névtáblára: Fenyvesi a nevünk, nem Erdész.
– Tudom. Szóval: kedves Fenyvesiné erdészné, biztosan tudja, hogy műgyűjtő vagyok.

 

Felkapom a fejem. Műgyűjtő? Hogyhogy – ő nem karácsonyfát akar? Odafordulok hozz. – Ön valószínűleg rossz helyen jár.
– Ó, nem. Csak figyeljen jól rám! És a régi zenét szeretem, mindenek előtt a régi népzenét. Nemrég jártam egy kuncsaftomnál – mert tudja, fodrász a mesterségem –, aki mindig házhoz rendel, és képzelje, mutat nekem egy játékdobozt csodálatos lemezekkel. Na. És egyet mindjárt fel is tett: az Áldott örömidőt. Majd kibújtam a bőrömből! Az az értékes játékdoboz több mint százéves lehet, majd még étnézetem szakértővel. Mindenesetre sikerült megszerezni másfél tucat karácsonyi lemezzel együtt. Örüljön már egy kicsit velem, na, örüljön hát! Egyszer kölcsönadom, és maga is meghallgathatja.
– Igazán nagyon kedves. Csak azt nem értem, miért kell éppen ma megbeszélni?
– Ja, persze! Elfelejtettem mondani, hogy maga a játékdoboz voltaképp egy karácsonyfatalp, ami elkezd forogni, amikor a lemezt bekapcsolják. Nos, egy ilyen értékes darabhoz természetesen különleges fára van szükségem. Talán valami kifogástalan erdeifenyőre. Micsoda – hogy nincs erdeifenyő? Jó, akkor egy ezüstfenyőt. Vagy valami más fenyőkülönlegességet? A közönséges lucfenyő szerintem nem elég méltóságteljes. Remélem, megérti?

 

Persze, hogy megértettem. Napok óta mást sem teszek, mint megértést mutatok a legszokatlanabb kívánságok iránt.

 

Megígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek. A férfi olyan hálálkodva köszöni előre is, hogy elfog a szorongás: hogy is fogom végül rábeszélni a lucfenyőre? Mindenesetre előbb belebújok ismét a köpenyembe, és felmászok a létrára. Meg kell mondanom, hogy a buzgóságom nem sokáig tart. Városunk egyik üzeme ugyanis tökéletesen elfelejtett fenyőről gondoskodni a karácsonyi ünnepélyhez. A kultúrfelelős, egy csinos asszonyka, két órával a kezdet előtt fedezi fel a mulasztást.
– Segítsen rajtam! – esdekel. – Segítsen rajtam! – szinte reszekt az izgatottságtól.
– Van a vállalatuknak valami szállító járműve?
– Igen, egy teherautó, de a sofőr beteg. Maguknak nincs…?
– Nem, a személykocsinkba 2 db 3 méteres fenyőt igazán nem lehet begyömöszölni. Egyébként is a férjem házon kívül van. Bár tudom, hol tartózkodik, de jármű nélkül ez nem érdekes.

 

A kis kultúrfelelős közel áll a síráshoz. Nincs idő a töprengésre. Telefonon gyorsan kapcsolatba hozom az igazgatójával, kérdezze meg, elő tud–e teremteni egy sofőrt – de most azonnal, különben késő.

 

Nem, az igazgató nem tud. Mit tehetek? Előteremtem saját magam, s alig tíz perc múlva az asszonykával együtt ott ülünk a teherautón útban az erdő felé. Feri elámul, mikor behajtunk. Sajátkezűleg vágja ki a két legnagyobb fenyőt és rakja az autóra.

 

 

Az én pillanatnyilag nagyon boldog kis útitársam segítőinek még egy bő óra áll rendelkezésükre, hogy a fákat feldíszítsék.

 

Hazamegyek. De az ablaktisztításról lemondok. Ha jól megnézem, voltaképp az ablaküveg nem is olyan piszkos. Csak hozzátartozik a jó hangulathoz, hogy az ember az ünnepek előtt ablakot tisztítson. Nos, én úgy döntök, hogy szakítok a hagyománnyal, és egyszerűen végigdörzsölöm egy kis újságpapírral. Mondjon a szomszédasszony, amit akar, az elhatározásom szilárd. A fenyőfa–mizéria miatt igazán nem fogom a nyugtalanságot, meg a kapkodást a házunkba engedni. Vajon sikerül–e?

 

Megsütöm az aprósüteményt, megírok egy nagy halom karácsonyi lapot hatalmas ismeretségi körünknek, és megkezdem az ajándékok becsomagolását szentestére. Mindezt két–két csöngetés között. De megnyugtatom magam: legkésőbb 23–án vége lesz ennek a nyüzsgésnek. Addig – fő a nyugalom! Csak vigyázz az idegeidre!

 

Igen, az idegek, ez a legfontosabb ezek alatt a napok alatt. Két iparosom egyre sürgetőbb kérdésemre, hogy mikor szállítják a bútort, mindig ugyanaz a választ adja: feltétlenül az ünnepek előtt. Pedig borzasztóan fontos lenne, hogy a lakás rendje helyreálljon, mert a konyhai munka a földre rakott fazekak, lábosok, edények között nem éppen kellemes. 22–én este csenget a szomszédasszony. A festő üzeni, hogy a lakk nem fog időben megszáradni. Tehát e legjobb akarat mellett sem tudja…

 

Be sem kell fejezze, úgyis tudom a folytatást, és sóhajtok: ó, jaj, áldott örömidő!

 

Mikor Péter hazajön, első pillanatra látja rajtam a csalódást.
– Ugyan, anyu, ne csinálj nagy ügyet belőle! – vigasztal.
Hát igen, ezt még meg kell tanulnom, a kellemetlen dolgokat egyszerűen lenyelni, és magamba fojtani. A holnaputáni napnak mindezek ellenére csak azért is nyugodt, harmonikus napnak kell lennie. A fenyőhajszának akkor már igazán vége. Mert aki még addig sem szerzi be…

 

Apa erdészeti ellenőrzés közben elcsíp két fickót, akik saját fájukat „közvetítés nélkül” és „bérmentesen” akarják beszerezni. Sajnos, az ilyen vevők mindig a legalkalmatlanabb helyen fűrészelnek, s ezzel nagyobb kárt okoznak, mint amennyi az egész fának az értéke. Persze, megkapják érte az „emléklapot”, sokba fog ez kerülni nekik. Az egyik azonnal kifizeti a büntetést, a másiknál nincs pénz, ezért este felkeres bennünket, szégyenkezve, kunyerálva: meg ne tudják a munkahelyén, hogy lopott. Soha többé nem fog előfordulni.

 

23–án a bevásárlás nagy napja. Szemmel láthatóan nemcsak nekünk, hanem minden családnak. Péter átveszi az elintéznivalók felét, de így is kétszer annyi időre van szükségünk, mint amit beterveztünk.

 

Mikor este hazaérek – csodák csodája – ott az asztalos! Éppen a szekrényt igazítja a helyére. Borzasztóan örülök, mert már feladtam a reményt. De kiderül, hogy egy bizonyos kiszögelléssel kapcsolatban nem értettük meg egymást a megrendelésnél. Most aztán a bútor nem fér be a helyére.

 

Semmi probléma, nyugtatgat a mester, nála van a szerszám, egy kis fűrészelés, és minden helyre igazodik. Csakhogy ahol fűrészelnek, ott lehull a szilánk. Ez sajnos, régi tény! Mégsem jut eszébe senkinek, hogy a szőnyeget felhajtsuk. Ragyogóra takarított lakószobánk rövid időn belül jobbfajta asztalosműhelyhez hasonlít, de – a szekrény áll!
– Na, megtartottam a szavam, vagy nem? – A mester diadallal mutat a végül is jól sikerült beépített szekrényre a sarokban.

 

Megdicsérem és megköszönöm a munkáját, majd hozom a seprűt, a szőnyegkefét, a porszívót. Egy pillantás az órára: éjfélig még éppen két óránk van.
– Ne díszítsük fel inkább holnap a fát? – kérdem a férjemet meg a fiamat. Nem, ők még ma szeretnék, már amúgy is be van ékelve a talpba, ami mellesleg szólva nagyon szimpla karácsonyfatalp, nem forog, és nem zenél. Péter még felrakás előtt kipróbálja a gyertyaégőket: működnek. Felcsípteti a fára és újra kipróbálja – nem ég. Apa megindul a hibakeresővel. Semmi eredmény. Valószínűleg egy égő tönkrement, és pótégőt nem tudunk felhajszolni. Most mit tegyünk? Míg az égők nem működnek, legjobb, ha várunk a díszítéssel. Szóval mára „Jó éjszakát!”
– Mi is van a terv szerinti holnapra előirányozva? – kérdi apa mosolyogva, miközben belebújik a hálóruhába.
– Ne is kérdezd! – felelem. – A kialvás mindenesetre elmarad.
És nem lenne férfi, ha nem kérdezné meg: – Miért?
– Holnap mindkettőtöknek körbe kell futni az összes ismerőst, hogy ki tudna kisegíteni egy égővel. Talán Péter valamelyik iskolatársa, vagy ki?
– Nem, először mindenesetre kialusszuk magunkat. Nyolc óra előtt úgysem zavarhatunk fel senkit. És ne felejtsd el: holnap mindent nyugodtan és megfontoltan!
– Igen, sikerülnie kell, lesz, ami lesz!

 

Úgy látszik, nem minden ember osztja azt a véleményt, hogy december 24–én reggel nyolc óra előtt nem illik senkit felzavarni. Fél hétkor ugyanis csengetésre ébredünk. Kint még koromsötét van. Apa belebújik a fürdőköpenyébe, és kinyitja az ajtót. Molnár úr áll az ajtó előtt kezét dörzsölgetve. Feri jól ismeri őt, meg aranyos gyermekeit is, akik saját magukat „orgonasípoknak” jelentik be, ha néha egy–egy üzemben, klubban, vagy öregek otthonában, mint szívesen látott kis kórus, énekelnek. Molnár papának azonban pillanatnyilag nincs éneklős kedve, mert van egy nagy problémája. Időben beszerezte a karácsonyfát, amit zsinegre kötve és az első emeleti ablakhoz erősítve lógatott a ház fala mellett. Mikor tegnap este be akarta venni, már csak egy darab spárgát talált, a fa eltűnt. Először azt hitte, hogy tréfa az egész, és össze–vissza kereste, sajnos, eredmény nélkül.

– Utolsó, közönséges dolog, nem? – Molnár úr felháborodása igazán jogos. – Most nézzem végig, hogy hat gyermekem karácsony este ott ül a szobában fenyőfa nélkül:
– Semmiképpen sem, Molnár úr! Jöjjön vissza egy óra múlva, akkor együtt kimegyünk az erdőbe. Mindenképpen szerzek egy fenyőt.

 

Hozzám csak beszédfoszlányok szűrődnek be a szobába. Még Feri el sem mondja a históriát, máris tudom, hogy tervünket összeomlás fenyegeti. De még nincs minden elveszve. Péter egyedül fog elindulni reggel, hogy felhajtson egy kis villanyégőt.

 

Míg Feri bemegy a fürdőszobába, megpróbálok még egyszer a másik oldalamra fordulni, de néhány pillanat múlva rémült kiáltás ugraszt ki.
– Gyere gyorsan! – kiabál Feri. – Úszik a konyha, és fentről zubog a víz.

 

Csak egy pillantást vetek a meglepetésre, magamra kapom a pongyolát, és felviharzok a lakótárshoz. Álmosan csoszog ki a vad csengetésre, de egy pillanat alatt ugyanolyan éber lesz, mint én voltam, mikor meglátja a konyháját, melyben csónakázni lehetne.
– Csőtörés! Pontosan szenteste napján!

 

Rohanunk a pincébe, és elzárjuk a főcsapot. Aztán meregetjük a vizet, kiöntözgetem a beáztatott edényeket, és törlünk, törlünk, törlünk… Milyen jó, hogy az új bútort még nem szállították le!
Feri elmegy a szerelőhöz, mielőtt Molnár úrral megtenné az erdei sétát. Mikor végre előbukkan a konyha köve a víz alól, és a nem kívánatos eső maradékát felfogjuk, újra csengetnek. Varga úr áll az ajtó előtt. A városi tanácsnál dolgozik, hivatalos ügyekkel kapcsolatban már többször találkoztunk. Igen nyomott hangulatban van.
– Lehet, hogy el sem hiszik, mi történt velünk: eltűnt a fa! A kertben őriztük, tegnap még megvolt. Bár vittem volna inkább a házba! Este már nem találtuk sehol… Tudja, a feleségem hegyvidékről való, neki a karácsony fenyő nélkül nem karácsony. Ha nem tudok szerezni… Hát azt hiszem, akkor lesz mit nyelnem ma este.
Ismerem az asszonyt, gyerektelen, mindig boldogtalan, komor arccal jár–kel. Számára a fenyőfa adja meg a karácsony igazi értelmét. Feltétlenül szerezni kell számára egy fenyőt. Sajnálom ezt az asszonyt.
– Induljon el a Csipkehegy felé, Varga úr, – tanácsolom az embernek – útközben találkozni fog a férjemmel. Ő majd szerez egy fát.
A tervünkre már nem is gondolok. A nyugalmat, a békességet nem lehet szervezéssel kierőszakolni. Az ajándék.
12 órakor készen vagyok a savanyú káposztával és a sült kolbásszal. Csakhamar hazaérkezik Feri, még egyszer beszél a szerelővel, aki – egy jövő évi csudafenyő ígéretében – még ma kijön, és megjavítja a vízvezetéket.

 

Ugyanabban a pillanatban betoppan Péter. Osztálytársainál nem járt szerencsével, de osztályfőnökétől, akit utoljára keresett fel, sikerült egy égőt szereznie.

 

Míg a pompás ebéd mellett az asztalnál ülünk, csengetnek. A mázoló és segédje áll az ajtó előtt, ketten emelik a konyhaszekrényünk egy darabját.
– Hogy ünnepek előtt a konyhabútor legalább egy darabját bepakolhassák. – mondja ragyogó arccal a mester.

 

Természetesen ki nem ejteném a számon, hogy pillanatnyi helyzetünkben szívesebben nélkülözném ezt az egy darabot, úgyhogy szívélyesen megköszönöm a fáradtságát. Az ebédem persze, rég kihűl, mire a szekrényt felállítják és összecsavarozzák. Apa és fia lázas igyekezettel díszítik a karácsonyfát.

 

Csak öt perccel később, mint az előző években, indulunk a karácsonyi istentiszteletre. Viszont érdekes, ez alakommal nem vagyunk fáradtak. Feri és Péter később állítják, hogy ugyanúgy jártak, mint én. Mihelyt leültünk a karzaton a padra, minden teher, minden rohanás egyszerűen lehullott rólunk. Csak egy volt fontos: a jászolban fekvő Gyermek, aki értünk született, akinek dicséretére, magasztalására a mi ajkunkon is felcsendült a régi ének meghitt szövege. A kurátor végül még az „Ó, hű fenyőm” – be is belekezdett. Egymásra néztünk, és mosolyogtunk. Vajon a jövő évben is így lesz? Nos, engedni fogjuk, hogy meglepetések érjenek, és úgy fogadunk mindent, ahogy kapjuk. A mennyei Atya megadhatja, hogy az idők rohanó forgatagában se veszítsük el azt, ami a leglényegesebb.

 

Ingerose Paust