A karácsonyi fények kialudtak, az ünnepi díszeket elraktuk, és a jól megünnepelt évszak elégedettsége átadta a helyét egy friss, új év ígéretének – egy fényes jövőnek, amely tele van határtalan lehetőségekkel.
Ez rám nézve nem volt igaz. Az én világomban az új naptári év egy új valóságot jelentett, amelyet túl kínzó volt elképzelni, még kevésbé elfogadni. Az orvos megértő volt, de a diagnózisa lesújtott. A gyermekem meg fog halni.
Két nappal karácsony előtt, egy ritka alabamai jégvihar közepén kaptuk meg a férjemmel a rettenetes hírt. Valahogyan átvészeltük az ünnepeket, tudva, hogy lehet ez lesz a fiunk első és egyben az utolsó karácsonya is. Minden örömteli ének a családunk sorsára emlékeztetett.
A hétköznapi feladatok szinte elviselhetetlenné váltak: zuhanyozni, főzni, takarítani, sikertelenül ápolni egy összetört szívű házasságot, és gondoskodni egy kisbabáról, akiről azt mondták, hogy hamarosan már nem lesz közöttünk.
A gyönyörű, elsőszülött, hat hónapos kisfiunknál egy ritka idegrendszeri betegséget diagnosztizáltak, és azt mondták, valószínűleg nem éri meg a második születésnapját. Az orvos könnyek között magyarázta, hogy a jövőbeni gyermekeinkre is ugyanez a sors várhat. Nincs kezelés és nincs gyógymód. Az életben tartás hamarosan komoly gondot fog jelenteni, és más fontos döntéseket is kell majd hoznunk. Kétségbeesetten kérdeztem a neurológust:
–Tévedett már valaha?
A válasza mellbe vágott.
– Tizenöt év alatt, sajnos, nem.
Semmi mást nem tehettünk vagy mondhattunk – csak imádkozhattunk.
Aztán egy borús téli reggelen, nem sokkal a diagnózis után, a fürdőszobai tükör előtt álltam, és próbáltam felkészülni egy újabb reménytelen napra, miközben a könnyeim elmosták azt a kevés sminket is, amit felvittem. "Istenem, kérlek, segíts rajtam!" Sírtam, és fizikailag térdre estem, ez a testhelyzet már a második természetemmé vált.
Abban a pillanatban hallottam, hogy Isten azt suttogja: Filippi 4:5.
Bár ismertem ezt az igeszakaszt, siettem megkeresni a Bibliámat, hogy lássam, olvassam, halljam, érezzem a szavakat. Ki voltam éhezve Isten jelenlétének minden apró morzsájára a szörnyű helyzetemben "Az Úr közel van. Semmi felől ne aggódjatok... (Filippi 4:5). Ahogy figyelmesen elolvastam a szavakat, amelyeket már százszor olvastam, észrevettem valamit a következő versben, amire korábban soha nem figyeltem: ...imádságotokban és könyörgésetekben, minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságotokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, amely minden értelmet felülmúl, megóvja a ti szíveteket és elméteket Krisztus Jézusban." (6–7. versek)
Hálaadással? Cinikusan összpontosítottam a szavakra. Egyáltalán nem éreztem magam hálásnak semmiért. De ahogy egyre többet gondolkodtam és imádkoztam, az Ige kezdett tökéletesen értelmet nyerni.
Amikor Istentől kérünk valamit, a kérést mindig hálaadásnak kell megelőznie. Mert csak így vagyunk abban a helyzetben, hogy megkapjuk azt a drága, felbecsülhetetlen értékű békét, amit Ő ígér.
Elkezdtem hálát adni Istennek mindenért, ami csak eszembe jutott – a kiterjedt családért, a meleg otthonért, a férjem munkájáért. Amikor hálás voltam, még ebben a reménytelennek tűnő helyzetben is megtapasztalhattam Isten békéjét. A békesség gondolata is felfoghatatlan volt az elmúlt hónapban – egy távoli, halványuló álom, és nem tudtam elképzelni, hogy valaha is újra megtapasztalom.
Aztán egy kora tavaszi napon, számtalan vizsgálat, orvoslátogatás és zűrzavar után hihetetlen áttörést értünk el. Három hónappal az eredeti diagnózis után egy szomszédos államban nem egy, hanem két neurológus állapította meg, hogy a fiam állapota egy normális, egészséges, kilenc hónapos csecsemőé. Minden korábbi vizsgálati eredményt és diagnózist hirtelen elvetettek.
Emlékszem, hogy döbbenten kérdeztem meg az orvost:
– Most mit tegyünk?
– Menjenek haza Alabamába – válaszolta.
Így is tettünk – végig Istent dicsérve. A hazautazás örömteli volt. A tavasz ragyogó szépsége, amely oly éles ellentétben állt a tél sötétségével, a szívünk állapotát tükrözte.
Az a drága kisfiú nemrég fejezte be a főiskola második évét, és van egy gyönyörű tizennyolc éves huga. A sötétségnek abban az időszakában megígértem Istennek, hogy ha hagyja, hogy megtartsam a kisbabámat, elmondom a világnak, mit tett. Ezt az ígéretemet megtartottam, és sokszor és sokféleképpen osztottam meg ezt a történetet.
Isten nem mindig a gyógyulást választja. De biztosak lehetünk benne, hogy soha nem hagy magunkra a várakozás és szenvedés szörnyű időszakaiban. Megtanultam, hogy amikor időt szánok arra, hogy imáim részeként hálát adjak, ahogyan azon a hideg, kétségbeesett téli reggelen tettem, az óriási különbséget jelent lelkiállapotomban.
A hála olyan békéhez vezet, amely meghaladja az emberi felfogóképességet, csodálatos és tökéletes. És ez a tökéletes béke nem csak a reménytelen, kétségbeesett, nyomorúsgos napokra való, hanem minden napra. Bármikor hozzáférhetünk, amikor úgy döntünk, hogy hálásak leszünk.
A történet a „Divine Interventions, Heartwarming Stories of Answered Prayers“ címü könyvből származik
Kelly Wilson Mize