Walter doktor az Északi–tenger mellett lakott egy halászfaluban. Első felesége meghalt, és most, karácsony előtt új mamát hozott hat gyermekének.
December 23–án az új mama együtt készült a gyermekekkel karácsony ünnepére. Csak a gyenge felfogású Fred nem volt készen a leckéjével. A kicsik hívták:
– Gyere, Fred, énekelj velünk, majd reggel megtanulod, akkor frissebb leszel!
– Friss… gyors? – nevetett ikertestvére, Friedel gúnyosan. – Ezt róla nehéz elképzelni.
– Igazán? – kérdezte a mama.
– Csak az első verset nem tudom… a világosságról… – mondta Fred bűnbánóan.
– Igen, a világosság – kötődött tovább Friedel – A te fejedben kellene ahhoz világosságnak lenni!
Fred kiment. A mama csak annyit szólt Friedelnek:
– A fény, amelyről karácsonykor énekelünk, nem annyira a fejből, inkább a szívből árad!
Másnap, mikor reggelihez ültek, a papát még aludni hagyták, mert nehéz napja volt. Súlyos beteghez hívták, későn került ágyba. De egyszer csak ő is megjelent az asztalnál.
– Még aludhattál volna! – mondta a felesége.
– Az igaz, ha valaki harmincszor el nem ismételte volna ugyanazt a verset.
– Fred volt. – vágta rá azonnal Friedel.
– Tudhattam volna – mondta az apa. – Én nem tudom a verset a fejemből kiűzni, de gondolom, neki még mindig bele sem ment a fejébe. „A gyermek, akinek angyalok szolgáltak, világosságot hoz az én sötétségembe!”
Fred lehajtott fejjel hallgatta.
Remélték, hogy estére senki sem hívja apát, de már ebéd után csengettek. A világítótorony őre jött. Fia megcsúszott a lépcsőn, és eltörött a lába.
Az orvos felesége aggódott. Az őrház messze van, és az út nagyon síkos.
– Ne tessék félni, visszahozom én a doktor urat! – bíztatta Karsten partőr, aki a sebesült apjával jött.
Alig mentek el, a köd leereszkedett. Egyre sötétebb lett.
– Még a parti őrházat sem lehet látni – állapította meg az aggódó feleség.
Az uzsonnát csendben fogyasztották. Mindenkinek az járt az eszében, hogy vajon visszaér–e a papa szentestére? Csak a kicsik voltak vidámak, és az ajándék felöl érdeklődtek. Anyának fájt a gondtalan fecsegés. Félrevonult, hogy munkába temetkezzék. De az sem ment. A padlásszobába sietett, ott egy székbe süppedt, nézte a sötét semmiséget az ablakon keresztül.
Egyszer csak szipogásra lett figyelmes. Hátrafordult, és akkor vette észre, hogy a sarokban guggol valaki. Fred volt. Odament hozzá, s a gyermek akkor felsírt: – A papa! A papa!
Anya megállapította, hogy összes gyermeke között Frednek van a legmelegebb szíve. Magához ölelte a rettegő gyermeket, aki bátortalanul hüppögte: „A Gyermek, akinek angyalok szolgáltak, világosságot hoz a sötétségbe…” – szívéből jött az Ige, és a mamának erős vigasztalást jelentett. Igen, Jézus segíthet!
– Mondd még egyszer! – kérte a gyermeket. Fred pedig bátrabban elismételte, s a szavak úgy megerősítették a kétségektől gyötört asszonyt.
Ugyanebben az órában a doktor szívének is ezek a szavak jelentették az egyetlen vigasztalást. Fél ötkor teljes sötétben indultak hazafelé. A partőr le akarta beszélni az orvost, ő azonban mindenáron otthon akart lenni szentestére. A tengerparton húzódó utat nem lehetett látni. Csak a százméterenként hóba szúrt karók jelezték. De addig is el kellett jutni! Derekukra erős kötelet kötöttek. Elöl ment a partőr, lámpással a kezében. A doktorhoz semmi nem jutott ebből a fényből, teljesen elnyelte a köd, csak a kötél után lépkedett.
Két karót megleltek, de úgy látszik, eltévesztették az irányt, mert már fél órája caplattak, a következőt mégsem találták. Szinte egyszerre megálltak. A partőr hátraszólt:
– Forduljunk vissza! Veszélyes továbbmenni!
Pár lépést tettek, és akkor reccsenést hallottak.
– Jégtáblán vagyunk… vissza, de hova, merre? – kiáltotta a partőr. A következő pillanatban újabb reccsenés, és a doktor érezte, hogy a kötél erősen megrántja. Borzadály futott végig tagjain.
– Karsten! – kiabálta társa nevét. Semmi felelet nem jött, a következő kiabálás után sem. Beszakadt a jég, mit tegyen? Óvatosan megindult a kötél irányába. Sötét lyuk tátongott előtte. Minden erejét összeszedve belenyúlt, és sikerült társát kabátjánál fogva megragadni, és kihúzni. Teljesen meg volt dermedve. Az orvos vonszolta egy darabon, hóval dörzsölte, kiabált a fülébe, de a szerencsétlen ott feküdt mozdulatlanul. Vége az életének! Az irányt elvesztették, egyedül nem indulhat neki az ismeretlen útnak. Testileg, lelkileg kimerülve ő maga is elnyúlt a hóban, és családjára gondolt. Ekkor eszébe jutott a vers, amit fia reggel tanult. „A Gyermek, akinek angyalok szolgálnak, világosságot hoz az én sötétségembe.” Mint égi muzsika, úgy hangzottak fülében ezek a szavak – pedig reggel hogy haragudott érte. Összekulcsolta a kezét, és hangosan elmondott mindent Istennek.
Az ég alján piros csík jelent meg. Míg ezt figyelte, hirtelen vakító fény kápráztatta el a szemét, áttörve a sötétséget. Látni lehetett a partot, az őrházat… ó, milyen messze távolodtak tőle!
– Északi fény! – kiáltotta, és miközben könnyek peregtek le az arcán, ismét elmondta a reggel tanult verset, mely édes melegséggel járta át fáradt, fagyott tagjait.
Újra nekiállt, hogy félholt társát életre csalogassa. Úgy látszik, az erős fény őrá is hatással volt, mert dörzsölni kezdte a szemét.
– Karsten, fel! – kiáltotta a doktor. – Északi fény! Istentől küldött világosság!
Öt perc múlva az őrház körül emberek mozogtak, segítség indult feléjük. Két óra múlva meggyújtották a doktorék házában a karácsonyi gyertyákat, amelyeknek fénye mellett hálatelt szívvel köszönték meg az Istentől rájuk áradt, megmentő világosságot, és szívből énekelték: . „A Gyermek, akinek angyalok szolgálnak, világosságot hoz az én sötétségembe.”
Dora Langewisch