A gyerekek úgy özönlöttek ki az imaházból, mint a pajtából kirohanó vadmacskák. A környékbeli evangelizációs akciónk eddig vegyes sikert aratott. A gyerekeket könnyű volt rávenni, hogy jöjjenek, de annál nehezebb, hogy maradjanak.

 

Egy szerda este az ifjúsági istentiszteleten ültem, és különösen egy gyerek tűnt fel. Brandon tizenhárom éves volt, piszkos szőke haját fejjel lefelé lófarokba kötötte, úgy, hogy a haja a szeme elé lógott. Néhány perc múlva kisétált a szabadba, hogy rágyújtson egy cigarettára.

 

Elbátortalanodtam és frusztrált voltam. Hogyan hozzunk változást ezeknek a gyerekeknek az életébe, ha tizenöt percig sem tudtuk őket az épületben tartani?

 

Aznap este felajánlottam Brandonnak, hogy hazaviszem. Elkísértem az ajtóig. Egy terhes nő lépett ki a verandára. Túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy gyermeket hordjon ki, nem is beszélve arról, hogy egy tinédzser anyukája legyen. Egy kislány kukucskált ki az ajtónyíláson. A frufruja az orráig lógott. Csodaszép mosolya szinte egy fénysugár volt a sötétségben.

 

A ház egy drognegyed közepén állt. Az egyik ablakot egy rétegelt lemezdarabbal rácsozták be, és a veranda, amelyen álltunk, korhadt volt és megereszkedett. Az anya a füle mögé simított egy szőke hajtincset. Rövid pillantást vetett rám, de aztán gyorsan elfordította a tekintetét.
– Nagyon örülünk, hogy Brandon az ifjúsági csoportba jár – jegyezte meg. Egy pillanatnyi tétovázás után megkérdezte: – Szeretne bejönni?

 

Beléptem, és egy gyéren megvilágított szobába kerültem. Régi barna kanapé volt a falhoz nyomva, és egy aprócska tévé állt a zajos fűtőtest alatt. Brandon anyja, Tina egy kézmozdulattal mutatta, hogy üljek le.
– Kér egy pohár vizet? – Kinyitotta a hűtőt, és láttam, hogy az – egy vizes kancsó és két doboz tej kivételével – üres.

 

A vizes kancsóval a kezében visszajött, és leült mellém. Reménytelenség és kétségbeesés volt a szemében. Kellemetlenül éreztem magam. A vasárnapi ruhám túl divatosnak tűnt, de mosolyogtam, amikor megsimogatta domborodó pocakját.
–Egyszer ikrekkel voltam terhes – mondtam neki. – Akkoriban hihetetlenül kövér voltam.
Nevetett, és elmagyarázta nekem, hogy a következő hetekben várható a babája.
– Inkább fiút vagy lányt szeretne? – kérdeztem.
– Egy egészséges babát – válaszolta egyszerűen. – Hepatitis C-m van.

 

Nagy csend lett. Nem tudtam, hogyan reagáljak. Aztán megérintettem a kezét.
– Imádkozni fogok a kisbabádért – mondtam, és komolyan gondoltam.
– Én már régen felhagytam az imádkozással – de tegye csak nyugodtan.

 

Ezután beszédesebb lett, és majdnem megszakadt a szívem, ahogy hallgattam a történetét. Tina átlagos családban nőtt fel, és ápolónőként dolgozott. A volt férje, Brandon apja egykor katonatiszt volt, és elváltak, amikor Brandon még kicsi volt. Aztán Tina találkozott egy másik férfival, aki biztosította őt arról, hogy szeretni fogja, és hozzáment. A férfi bevezette őt a kábítószerek világába. Most börtönben ült, mert dizájner droggal kereskedett. Tina a droghasználat miatt hepatitis C–t kapott, és az élete minden területén küszködött.

 

Azután az éjszaka után minden héten autóval hoztam Brandont a gyülekezetbe, és végül a család többi tagját is. Egyik este elvittem a gyerekeket, mert meg akartuk nézni a karácsonyi fényeket a városban. Ahogy végighajtottunk az utcákon, Brandon kishúga megérintette a vállamat.
– Elmehetnénk a Burger Kingbe? – kérdezte. A hátsó ülésről Brandon hallgatásra intette. – Amikor az iskolában vagyunk – folytatta rendületlenül –, reggel kapok reggelit, délben pedig ebédet. De a karácsonyi szünetben csak reggelit kapok.

 

Nehéz lett a szívem. Megfordultam a kocsival, és a Burger Kinghez hajtottam. Amíg a gyerekek ettek, felhívtam a gyülekezetet, és megbeszéltem, hogy kiürítem az éléskamrát, és elviszem az élelmiszereket Brandon családjának otthonába.

 

Néhány nappal karácsony előtt meséltem egy barátomnak a családról. Akkoriban íróként a megélhetésért küzdöttem, és éppen csak annyi pénzem volt, hogy legalább néhány dolgot vehessek nekik. A barátomnak elpanaszoltam, hogy szívesen tennék még többet értük. Ő a kulcsáért nyúlt, majd a karomért, nem törődve a tiltakozásommal.
– Gyere! – biztatott. A következő néhány órában bevásároltunk, és a nap végére az autóm csomagtartója csordultig tele lett.

 

Szenteste elmentem Brandon házához. Odakint már sötét volt. Néhány férfi álldogált odakint, és dohányzott; az izzó cigarettacsikkek jelentették az egyetlen fényt a környéken. Bekopogtam az ajtón. Tina nyitott ajtót, karjában tartotta újszülött kisbabáját.

 

A szoba egyik sarkában egy fa állt, amelyen egyetlen pattogatottkukorica-füzér volt a tű nélküli ágak köré tekerve. Ajándékok nem voltak a láthatáron.

 

Tina könnyes szemmel segített kipakolni a csomagtartót.
– Nem volt mit adnom a gyerekeimnek karácsonyra – zokogott –, el kellett döntenem, hogy mihez kezdjek a pénzemmel: vagy a lakbért fizetem, vagy karácsonyi ajándékokat veszek. A karácsonyt én már kipipáltam…
Ámulattal nézte az ajándékokat, az öröm nyilvánvaló volt.

 

– Nem tőlem vannak, Tina – magyaráztam. – Én csak a közvetítő vagyok. – Tina átölelt.
– Nem tudom eléggé megköszönni – mondta sugárzóan. Rámosolyogtam.
– Kérlek, ne mondd el a gyerekeknek, hogy én hoztam őket – kértem.
– Akkor mit mondjak nekik? – kérdezte.
– Csak mondd nekik, hogy 'Boldog karácsonyt'!

 

A következő hónapokban a család egyre nagyobb érdeklődést mutatott Isten iránt. Tina kérdéseket tett fel, és válaszokat keresett a nehéz kihívásokra, amelyekkel nap mint nap szembesült. Brandon kishúga odajött hozzám, miközben imádkoztam. Kis testét a karom alá csúsztatta. Ajkai lágyan mozogtak, miközben velem együtt imádkozott.

 

Brandonban volt a legnagyobb változás. Más volt a frizurája, és többé nem viselt heavy metal logókkal vagy obszcén feliratokkal ellátott pólókat sem. De ami a legjobban bátorított, az a szívében bekövetkezett változás volt. Minden gyülekezeti összejövetelen jelen volt. Beszélt az új hitéről, és még más tinédzsereket is magával vitt a gyülekezetbe.

 

Egyik este elmentem hozzájuk. Furcsa módon üres volt a ház. Egyik szomszéddal beszélgetve megtudtam, hogy Brandon és családja az éjszaka közepén elköltözött, mert Tina fenyegetéseket kapott.

 

Hónapokig nem hallottam felőlük. Aztán egy este kaptam egy telefonhívást. Brandon volt a vonalban.
– Hol voltatok? – kérdeztem, miután felvettem a telefont.
– A mostohaapám közelébe költöztünk – magyarázta. – Hamarosan feltételesen szabadlábra helyezik, és anya azt akarta, hogy a közelében legyünk. Szünetet tartott. – És tudja mit? Néhányan meglátogatták őt a börtönben, és ott meséltek neki Istenről. A mostohaapám most már keresztény. A többi börtönlakóval is beszél a változásáról. Anya meglátogatta őt; ez tényleg igaz. Tényleg megváltozott!

 

Gyorsan letöröltem egy könnycseppet a szememből.
– Ez nagyszerű, Brandon!

 

Aztán folytatta, és mesélt nekem az új gyülekezetről, az új lelkészről és az ifjúsági csoportról. Annyira örültem, hogy ilyen jóra fordult a család sorsa!

 

Ma Brandon tizenhat éves, és az ifjúsági lelkésznek segít a gyülekezetében. Az édesanyja felépült a hepatitiszes betegségéből, és újra ápolónőként dolgozik. Miután Brandon mostohaapját kiengedték a börtönből, kibékült a családjával, és ma már aktív tagja a gyülekezetüknek.

 

Néhány héttel ezelőtt beszélgettem Brandonnal. A karácsony témájára tértünk ki.
– Emlékszik arra a karácsonyra, amikor új cipőt kaptam? – kérdezte tőlem.
– Persze, hogy emlékszem – válaszoltam, és eszembe jutott a sugárzó arca, amikor megmutatta a cipőt.

 

– Mindig azt hittem, hogy a karácsony és a születésnapok csak más gyerekeknek szólnak, nem nekünk – mondta. Elmesélte, milyen jó érzés volt a karácsonyi szünet után márkás cipőben menni az iskolába – olyan cipőben, amely sehol nem nyomott, és amely olyan jól bélelt volt, hogy megvédte a lábát a hidegtől.

 

Soha nem fogom elfelejteni azt az estét, amikor új fényt láttam felragyogni egy olyan anya szemében, aki már kipipálta a karácsonyt. Minden alkalommal, amikor a karácsony igazi értelméről gondolkodom, az a pillanat jut eszembe.

 

A legjobb ajándék, amit valaha kaptam, egy fiatal anya látványa volt, akinek szemében új remény fénye ragyogott fel. Minden év karácsony estéjén örömmel kell gondolnom rá.

 

T. Suzanne Eller
Alice Gray: Blind Date mit Gott