Karácsony van. A kandallóban méltóságteljesen lobog a tűz, és ahogy nézem a vörös lángokat, ahogy vígan táncolnak ide-oda, eszembe jut gyermekkorom legvarázslatosabb karácsonya.
Karácsony hetében jártunk már, hét elején. Emlékszem, szüleimmel lázasan készültünk az ünnepre. Nem voltunk gazdagok, de annál nagyobb örömmel készítettük együtt édesanyámmal a szaloncukrot és más díszeket a fára. Persze, a szaloncukor nálunk úgy készült, hogy kockacukrokat csomagoltunk be fényes papírdarabkákba. A díszeket szintén papírból készítettük, csillagokat vágtunk ki, és fűztük fel a cérnára. Diókat csomagoltunk be szintén fényes ezüstpapírba. Csodálatosan szépek lettek! Igaz, némelyik csillag nem igazán sikerült nekem szép formásra, de édesanyám mindig boldogan megcsókolt, és azt mondta: - Tudod, kislányom, ez a legszebb csillag, amit valaha is láttam! Persze tudtam, hogy ezt szeretetből mondja, hiszen annyira szeret, mint senki más e Földön.
Aztán szerda délután, mikor éppen a kalács sütésében segédkeztem, egyszer csak édesanyám egy nagyot sóhajtott az asztal fölé hajolva, és úgy omlott össze ájultan, mint egy virágszál, ami hirtelen lekókad. Nagyon megijedtem, oda szaladtam, fölé hajoltam, és szólítgattam sírva, könnyekkel küszködve.
– Édesanyám! Édesanyám! Kérlek, kelj fel! Mi bajod?! – Majd hangosan édesapámért kiáltottam.
Utána már gyorsan pörögtek az események. Édesapám felkapta, majd bevitte a kórházba. Addig én otthon egyedül eltettem a süteményt és rendet raktam, hogyha édesanyám visszajön, hadd örüljön neki. De édesapám egyedül jött haza. Fejét lógatva, szomorúan a szemembe nézett, és azt mondta:
– Kislányom, annyira sajnálom, de édesanyád nincs jól, és kórházban kell maradnia. De ne félj, hamar hazajön! Szeretnélek megkérni valamire. Én édesanyád mellett lennék, szeretném, ha a karácsonyt nagyszüleidnél töltenéd Erdélyben. Ugye, megérted? – kérdezte, majd könnyek csordultak le arcán.
Hát amit akkor éreztem, a mai napig nem fogom elfelejteni! Szívembe mintha ezernyi kést vájtak volna! A lelkem meg kiabált, és nagyon fájt! De hát itt a karácsony mindjárt, és a diók meg a csillagok, meg a közös karácsony…”Édesanyám! Kérlek, gyere haza!” – ilyen gondolatok száguldoztak gyermeki fejemben.
– Jól van, édesapám, megértem. – mondtam tele fájdalommal és piros, kisírt szemekkel.
Még aznap este útnak indultunk nagyszüleimhez. Egész úton szinte nem is szóltunk semmit. Elég volt érezni azt, amit éreztünk.
Másnap reggel, mikor édesapám visszaindult, megígérte, hogy ha édesanyám jól lesz, együtt jönnek ide a nagyiékhoz. Majd átölelt, és gyorsan útnak indult. Én körbenéztem, néztem a házat, hiszen szép házikó volt, nagyiék nem voltak olyan szegények, mint mi. De valahogy egyáltalán nem örültem még a látványnak sem, csak a mi kis otthonunkat láttam, a mi kis karácsonyfánkat és a hatalmas szeretetet, ami nálunk lakozott. A következő egy-két napban nem is volt mit csinálnom, hiszen nagyiéknál már kész díszek voltak és csokival töltött szaloncukrok. Azt a pár napot szinte csak a szobámban töltöttem, az ablaknál, ahol lestem az utat, hátha meglátom édesanyámékat jönni. De semmi, nem jöttek.
Aztán eljött Ádám-Éva napja. Nagyon szomorú voltam. Ültem az ablaknál, és csak néztem-néztem az utat. Egyszer csak hatalmas pelyhekben elkezdett hullni a hó. De olyan nagyon hullott, hogy még az utat sem lehetett látni! Fehér karácsony lesz! De szép! Csak éppen azok nem lesznek velem, akiket a legjobban szeretek...
Eljött az este. Hívtak, menjek le vacsorázni, de én nem akartam. Édesanyám és édesapám nélkül menjek? „Nem akarok!” - dühöngött gyermeki lelkem. Majd fogtam magam, kabátomat magamra kaptam és zseblámpával a kezemben kiszaladtam az útra. De nem láttam senkit. Csak a hó csillogott a holdfényben. Az erdő felé néztem, és olyan vágyat éreztem, hogy bemenjek – mintha hívogatott volna. A fák és a bokrok gyönyörű fehéren világítottak a sötétben. Csábítóan hívogatott az erdő, és én nem tudtam ellenállni, s bánatosan elindultam.
Lehajtott fejjel mentem, csak mentem, míg egyszer csak valamit láttam megcsillanni a szemem sarkából. Felemeltem a fejem, és arra néztem. „Vajon mi lehet ez, ami így csillog itt az erdőben?” – gondoltam magamban. Elindultam felé. Az ágakról apró hópelyhek hullottak a kabátomra és a sapkámra. Aztán odaértem, és mintha csak egy mesében találtam volna magamat! Egy apró kis tisztás volt, amit hatalmas fák vettek körbe, és pont a közepére világított be a Hold! Annyira szép volt, hogy teljesen elbűvölt! A fák ágain néhol jégcsapok lógtak, és olyan szép volt, ahogy a holdfény táncolt rajta! Mintha a betlehemi csillag fénye sugárzott volna biztatóan felém, szinte hallottam az angyalok énekét, akik Jézus születését adták hírül. Letérdeltem a hóba, és imádkozni kezdtem.
– Drága Úr Jézus! Tudod, nem szoktam én sokat kérni soha, hiszen a szüleim szegények, de ezt Te is tudhatod. Viszont most nagy kérésem lenne hozzád! Most az egyszer kérlek. Mást nem is kérek karácsonyra! Kérlek téged, hozd haza édesanyámat és édesapámat, hogy együtt lehessünk ezen a szép estén! Kérlek, Jézus, segíts! Szeretném őket átölelni, és szeretném érezni a szeretetüket, nagyon hiányoznak! – mondtam, miközben már a könnyeimmel küszködtem.
Egy könnycsepp mégiscsak lecsordult, és pont rá arra a fényes jégcsapra. És ekkor a könnycsepp ráfagyott, és a holdsugár fénye most még szebben szikrázott rajta! Aztán felálltam, megtöröltem szemem és elindultam hazafelé. Furcsa, és meseszerű volt... nem tévedtem el, mert úgy tűnt, mintha a holdsugár mutatná az utat, merre menjek.
Mikor kiértem az erdőből, az első dolgom az volt, hogy az út felé nézzek. De senkit nem láttam. Felnéztem az égre, és ahogy néztem a csillagokat, egyszer csak ezt hallom:
– Kislányom! Merre vagy? Kérlek, gyere haza! – Édesanyám hangja volt!
Szinte szárnyra kaptam, úgy repültem a ház felé, egyenest édesanyám karjaiba! Átöleltem és szorítottam magamhoz, nehogy megint elveszítsem, és ez csak egy álom legyen! De nem az volt. Édesapám is odajött, és átölelt mindkettőnket. Mennyire boldog vagyok! Szavakba önteni sem lehet! Ettől szebb ajándék nem is kell nekem, hogy itt vannak Ők!
Csodálatos volt ez a karácsony! A legcsodálatosabb, ami gyermekkoromban megtörténhetett! Ma sem felejtem el a jégcsapot a szikrázó holdfényben. Köszönöm neked, Jézusom, ezt a csodás karácsonyi ajándékot!
M.Sárközy Tünde Rita nyomán