A falnak dőlve álltam a belvárosi virágüzletben, amelyet a férjemmel, Hugh–val vezettem. Mindenem fájt. Napi tizenhárom órát dolgozni egy egész héten át megviseli az embert, különösen ha már majdnem 65 éves. De meg kellett csinálni. Elvégre a karácsony előtti hét volt az egyik legforgalmasabb. Belenéztem a tükörbe, és nevettem. A mikulássapkámat és a mikulásvirágos ingemet arany és ezüst csillámpor borította. Lehetetlen látványt nyújtottam.
Odakint a decemberi Nap utolsó sugarai aranylóan csillogtatták az ünnepi díszeket. 1993 karácsonyestéje volt, délután négy óra körül járt az idő. Véget ért a rohanás, és virágkötőink végre befejezték a munkát. Az utcák kihaltak voltak. Még az Üdvhadsereg triója is összepakolta a hangszereiket és hazamentek.
Most már csak be kellett zárnunk az ajtót, rendet tenni a boltban, és még egyszer ellenőrizni, hogy az összes ünnepi megrendelést kiszállították-e? Hugh kiszedett néhány csokor virágot a vázából, és a vizet a mosogatóba öntötte.
– Újabb néhány ünnepnap ment le a lefolyón – mondta. Az elmúlt három évben minden ünnapon elmondta ezt a viccet. Ennek ellenére nevettem. Ez már hagyomány volt.
Hugh bement a hátsó szobába rendet rakni, én pedig fogtam egy seprűt. Ahogy megkerültem az asztalt, és a pulthoz értem, mozgást vettem észre a bejárati ajtó előtt. Belökték az ajtót, és három nagyon magas fiatalember lépett be. Hugh és én már olyan régóta vezettük ezt a helyet, hogy mindenkit ismertünk a városban. Minden embert és minden őrangyalt is.
Fogalmam sem volt, ki lehet ez a három férfi. A külsejükből ítélve bajkeverők voltak; koszos fekete bőrdzsekit és rongyos farmert viseltek. Gyapjú sapkájukat mélyen a szemükre húzták. Szúrós tekintettel meredtek rám. Eszembe jutott, amit Hugh állandóan ismételt. "Ha egyszer kirabolnak minket, ne vitatkozz. Csak tedd, amit mondanak, és add meg nekik, amit akarnak." Isten tudta, mit akartak.
– Mivel szolgálhatok? – alig tudtam kinyögni a szavakat.
Körülnéztek, és rájöttek, hogy egyedül vagyok. Körülvettek. Egyikük eltorlaszolta az ajtót. A legnagyobb huligán kegyetlen vigyorral nézett rám.
– Hé, öreglány – mondta gúnyosan.
– Van valami leárazott árud? – A másik kettő nevetésben tört ki.
– Sajnálom –, válaszoltam. – Már bezártunk, éppen takarítok.
– Mit jelentsen az, hogy „bezártak“?
Egész közel jött hozzám az arcával.
– Karácsony van –, mondta. – Virágokra van szükségem. Most rögtön!
A lehelete bűzlött. Elfordítottam a fejem. Láttam, hogy Hugh kijön a hátsó szobából. Egy pillanatra megállt, a másodperc tört része alatt felfogta a helyzetet, és a segítségemre sietett.
– Mire van szükségük, emberek? – kérdezte Hugh. – De ha lehet, csak röviden.
– Na, nézzétek csak, milyen egy fickó – mondta a vezető.
– Még nem zárnak be. Először is látni akarom, hogy mije van. Körülnézett.
– Szeretném megnézni azokat a dolgokat, amik ott fent olyan szépen csillognak.
Hugh nyújtózkodott, hogy levegye az egyiket.
– Nem azt. A másikat ott. A polc túlsó végére mutatott, és elvigyorodott. Hugh odaszaladt, és már éppen elkezdte levenni a vázát, amikor a huligán megszólalt:
– Ember, semmit sem tudsz rendesen csinálni? Arra a pirosra gondoltam ott hátul. Ezúttal egy teljesen más polcra mutatott.
A másik kettő ott állt mellettem. Esélyem sem volt arra, hogy a telefonhoz meneküljek, nemhogy a kijárathoz. A Nap már lenyugodott. Koromsötét volt. ”Kérlek, Istenem, mutasd meg, hogyan vészeljük át ezt a helyzetet.” Hugh egyik helyről a másikig rohant, a három férfi játékszernek használta őt. Egyre hangosabban nevettek. Hugh kifulladt, és úgy tűnt, hogy ez az egész örökkévalóságig tart. Hirtelen Hugh megállt és felkiáltott:
– Elég volt! Nem veszek részt többé a buta játékotokban!
– Ne, Hugh! Tedd, amit mondanak!
– Hogy érted azt, hogy elég volt? – kiáltotta az egyik.
– Kezdjük élvezni ezt az egészet, nem igaz?
Hirtelen mindhárman a férjem felé mentek. Én a telefonhoz rohantam. Abban a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó. Hideg téli levegő áramlott be. A huligánok felnéztek. Két fiatalember lépett be az üzletbe. Mindketten jól öltözöttek voltak, barna öltönyben és kalapban. Mindkettőnél aktatáska volt. Az egyik a majdnem üres kirakatpulthoz ment. A második a pulthoz ment. Egyikük sem szólt egy szót sem.
A csendben éreztem egy jelenlétet. A dobhártyám lüktetett, olyan erős volt ez az erőt és jóságot sugárzó jelenlét. Hughra pillantottam, akit a huligánok nem érintettek meg.
Döbbenten álltak, megmerevedtek a támadás közepén. Úgy tűnt, mintha nem tudnák levenni a szemüket a két titokzatos fiatalemberről. Aztán láttam, hogy Hugh úgy reagál, mintha egy nagy erő hatolt volna belé. A szemem láttára tört ki.
– Ti nem is akartok semmit sem venni, fiúk – üvöltötte. – Ne parancsolgassatok nekem, hanem tűnjetek el!
A huligánok először Hughra, majd a két férfira néztek, akik némán bámultak vissza. Megfordult a kocka. A gengszterek fenyegető tekintete félelemmel teli pillantássá változott. Igazi, félelemmel! Az ajtóhoz rohantak, és eltűntek az éjszaka sötétjében.
Próbáltam összeszedni magam, és újra meg újra megköszöntem a két megmentőnknek. Nem néztek ki teljesen egyformán, de végig úgy tűntek nekem, mintha ikrek lennének.
– Van fehér rózsája? – kérdezte az egyikük.
– Van fehér rózsája? – ismételte a másik.
– Sajnálom, nekünk nincs – válaszoltam. – Ajánlhatok helyette egy vöröset?
Megrázták a fejüket, megköszönték, és távozni készültek. Hugh elkísérte őket az ajtóig, bezárta mögöttük, és lekapcsolta a villanyt. Felém nyújtotta a karját, én pedig szorosan átöleltem, még mindig remegve. Hosszú idő után végre megtörte a csendet.
– Ezek a fiatalemberek... Még soha nem láttam őket.
Mindenkit ismertünk a városban, de úgy látszik, volt még néhány őrangyal, akit még sosem láttunk.
Marylin Callaly
Mary Hollingsworth: Das Weihnahtslächeln