„...nevezd annak nevét Jézusnak, mert Ő szabadítja meg népét bűneiből.” (Máté evangéliuma, 1, 21)
1946. Szenteste… valahol Oroszországban. A hadifoglyok tábora elcsendesedett. A szénbányában ledolgozott nehéz műszak után lassan álomba szenderülnek a rabok. Egyszer csak kitárul a nehéz, tolózáras ajtó, és a hadifoglyok által legjobban rettegett vezényszó zökkent vissza mindenkit az álomból a kegyetlen valóságba:
– Egész tábor, sorakozó! – maga a tábor parancsnoka szól hozzájuk. – Hadifoglyok! Hazátokban a reakciósok ma két napig tartó ünnepet kezdenek. A nagy Szovjetunióban nincs időnk ünnepelni. Itt kemény munka folyik a világ proletárjai jólétének megteremtéséért. Ezért most a világ valamennyi dolgozójával való együttérzésetek jeléül énekeljétek el az Internacionálét! El is kezdi: „Fel, fel ti rabjai a földnek...”
És az ezer fogoly hallgat. Valaki hátul egy másik dalba kezd, néhányan éneklik vele, először kissé bátortalanul: „Csendes éj, szentséges éj...” A táborparancsnok a nemzetközi munkásinduló végét ismétli: „Ez a harc lesz a végső...”
Ekkor, mintegy ellen-énekként zendül fel a „Csendes éj” második strófája, melynek utolsó sorait ezer, rabságban is szabad torok, már nem is énekli, hanem szinte belekiáltja a sötét éjszakába: „Krisztus megszabadít! Krisztus megszabadít!”