Egy majdnem üres parkolóban tettem le az autómat és a kórház főbejárata felé indultam. A nyitott kabátom lobogott a szélben. Érezni akartam a hideget a nyakamon, azt kivántam, bárcsak esne rám a hó a hatalmas szürke felhőtömegből – valaminek át kellene törnie ezt a bénító szomorúságot, amit az elmúlt két év óta cipelek magammal.
Ezen a december 24–én úton voltam a kórházba, hogy Naomi barátnőmet vigasztaljam. Egyetlen gyermeke, a tizenkét éves Jimmy kómába esett, pedig olyan bátran küzdött a rák ellen. A férjemmel, Bobbal nyolc hónapja éltünk Nashville-ben és Naomi volt az első barátnőm, akit ott szereztem. Mivel Naomi bérházában laktunk, gyakran találkoztunk. És amikor a falakon keresztül a gitárjátékát és énekét hallgattam, egy csendes, szelíd békét éreztem.
Felmentem a kórházba vezető lépcsőn, majdnem megcsúsztam a havas latyakban, azután felmentem a lifttel a gyermekosztályra. Az előcsarnokban egy nagy fa állt, ragyogó fényekkel és csillogó díszekkel. A nővérszobát a hálás családoktól kapott ajándékkosarakkal halmozták el. A rádióból lágy karácsonyi zene szólt. „Mi ez az egész?” – gondoltam magamban. Mindezek a külsőségek olyan értelmetlennek tűntek a mindenütt jelenlévő gyász és bánat mellett.
Beléptem Jimmy elsötétített szobájába. Mindenütt csövek álltak ki a testéből, és nehéz volt a légzése. A szívmonitor csipogott. Karácsonyi üdvözlőlapok díszítették az ágyával szemközti falat. Naomi az ablaknál állt, gitárja a mögötte lévő széken pihent. Odaléptem hozzá, és megöleltem.
– Hol vannak a többiek? – kérdeztem. Naomi rokonai felváltva vigyáztak Jimmyre.
– Rövid szünetet tartanak. Nem úgy volt, hogy karácsonyi partira mész Bobbal?
– Egyáltalán nem volt kedvem ünnepelni. És gondoltam, jól jönne egy kis társaság.
Rám mosolygott a félhomályban, majd lehunyta a szemét. Kinéztem a felhőkre, amelyek nagyon alacsonyan lógtak és olyan sűrűek voltak, hogy az égbolt még az ima számára is áthatolhatatlannak tűnt. Egyébként is kételkedtem abban, hogy Isten meghallgatott minket. Végül is, a saját gyermekért való könyörgésem soha nem talált meghallgatásra.
Eszembe jutott a bölcső, amit Bob és én olyan gondosan kiválasztottunk, a szekrény tetején elrejtett játékok, a baba nevei, amiket magamban suttogtam. Amikor két évvel ezelőtt terhes lettem, az örömünk nem ismert határokat. De aztán eljött a tavaszi nap, amikor az orvosom szomorúan közölte velem, hogy a baba, akit nyolc hónapig hordtam magamban, meghalt. Később azt mondták, hogy egy újabb terhesség nem valószínű. Soha senki nem lesz képes meggyógyítani ezt a magányt, amit minden alkalommal éreztem, amikor az üres bölcsőre néztem, várva valamire, ami soha nem jön el. Számomra a sors kegyetlen iróniája volt, hogy ezen az estén egy gyermek születését ünnepelték, miközben én még mindig a fiamat gyászoltam, Naomi pedig épp az övét veszíti el. Ennyit a karácsonyi csodáról.
Naomi levette a gitárját a székről, és gondolataiba merülve pengette a húrokat. Aztán énekelni kezdett: "Jászolodnál állok". Tiszta, gyönyörű hangja betöltötte a szobát. Leültem az ágy mellé és megfogtam Jimmy kezét.
– Nagyon kívánom, hogy újra meggyógyulj, Jimmy, gyere vissza hozzánk…
Amikor Naomira néztem, láttam, hogy sokan gyűltek össze az ajtóban és hallgatták az énekét. Egy nő állt egy kerekesszékes kisfiú mögött és a haját simogatta. Egy férfi egy nagyon kicsi kislányt cipelt, akinek a karjára és a lábára infúziót kötöttek. A többi gyerek csak egy pillantást vethetett az ajtón keresztül. Naomi felállt és énekelve ment ki a folyosóra. Hallottam, ahogy fel–alá járkál. Hangja még a legmélyebb szomorúságában is melegséget és örömöt sugárzott. Fogtam Jimmy kezét és azt kívántam, bárcsak én is ennyit adhatnék magamból másoknak. Azonban üresnek és kimerültnek éreztem magam, nem volt mit továbbadnom.
Jimmy megmozdult egy kicsit és halkan felnyögött. Odakint az éjszaka sötétnek és nyomasztónak tűnt. Bárcsak történne valami! Annyira belefáradtam a várakozásba! Várni egy saját gyerekre, várni, hogy Jimmy felébredjen, várni a hóra...
Naomi visszatért egy nővérrel, aki ellenőrizte a Jimmyhez csatlakozó összes berendezést.
– Az életjelei stabilak, de gyengék – mondta Naominak. – Ha nem ébred fel hamarosan.... – A hangja elakadt.
A nővér elhagyta a szobát és becsukta maga mögött az ajtót. Naomi Jimmy mellett az arcát a párnába temette. Olyan mélyen átéreztem a bánatát, hogy egy pillanatra félretolta az enyémet.
– Uram – suttogtam. – Kérlek, segíts!
Az ajtó kinyílt és én felnéztem, arra számítva, hogy megint a nővért látom. Ehelyett Naomi családja özönlött be a szobába. Hátraléptem a függönyhöz, miközben a rokonok kört alkottak az ágy körül és kezükkel megérintették Jimmy gyenge testét. Kezek takarója, fiatal és öreg, feszes és ráncos kezekből álló takaró alakult ki fölötte. A nagymamája lefeküdt mellé és a fülébe suttogott. Naomi újra gitározni kezdett.
"Hadd örüljön a szívem" – énekelte az egész családjával együtt. "Ez az az idő, amikor az angyalok örömmel énekelnek."
Gyönyörű volt. Naomi bátyja felém fordult és kezet nyújtott. Haboztam… de bólintott és mosolygott. Megragadtam a kezét és beléptem a körükbe. Ahogy megfogtam a kezüket, éreztem, hogy Isten áthatol a bénító burkomon és reménységgel tölti meg a bennem lévő űrt. Nem volt vakító fény, nem volt mennydörgés, nem remegett a föld, mégis úgy éreztem, hogy abban a pillanatban véget ért a tél. Aztán ahogy kinéztem az éjszakába, láttam, hogy végre elkezdett hullani a hó.
Naomi kivételével mindenki abbahagyta az éneklést. Könnyes szemmel néztem le Jimmyre. Hirtelen kinyitotta a szemét.
– Énekelj csendes éjt, mama! – mondta rekedt hangon.
Naomi tétovázás nélkül, mintha végig erre számított volna, elkezdte énekelni a dalt. Az egész családdal átkaroltuk egymást. Ebbe az ölelésbe burkolózva hallgattam a templom harangjainak távoli zúgását. Úgy tűnt, mintha ujjongtak volna örömükben Jimmy ébredése miatt.
Hazamentem, hogy a férjemmel ünnepeljem a karácsonyt. Ekkor már tudtam, hogy megkaptam azt az ajándékot, amire a legnagyobb szükségem volt. Két év után először éreztem úgy, hogy ide tartozom. Ahogy mi vártuk, hogy Jimmy visszatérjen hozzánk, úgy várta Isten, hogy én is visszatérjek hozzá. Rájöttem, hogy bármit is tartogat a jövő, ő soha nem fog elhagyni engem.
Ma, 22 évvel később, minden alkalommal, amikor megfogom a három fiam egyikének a kezét, visszagondolok erre az estére. Isten rajtuk keresztül megérintett szeretetével – ahogy azon a havas karácsony estén is, amikor a szívem megtanult újra örülni.
Arra is szívesen gondolok, hogy Jimmyt újra hazaengedték és meggyógyult. Isten mindent helyreállított, hogy örüljön a szívünk.