Körülnéztem a kis otthonomban, és a felismerés úgy ébredt bennem, mint egy lassú, mindent beborító fájdalom. Szegények voltunk. Minden olyan sivárnak tűnt körülöttem. Egyetemre jártam, emellett egyedül neveltem két gyermekemet, ezért nagyon be kellett osztani kevéske pénzemet.
Apró házunkban két hálószoba volt, mindkettő a nappaliból nyílott. Olyan kicsik voltak, hogy lánykám kiságya alig fért be az egyik szobába, a fiam parányi ágyacskája és komódja pedig a másikba volt beszorítva. Nem tudtak beférni az ágyak egy szobába, ezért minden este nappali padlóján ágyaztam magamnak.
Hárman osztoztunk a ház egyetlen szekrényén. Összhangban voltunk, mindig csak néhány méterre egymástól, éjjel-nappal. Mivel nem voltak ajtók a gyerekszobákban, mindig láttam és hallottam édeseimet. Ettől biztonságban érezték magukat, és én is közel éreztem magam hozzájuk – ez olyan áldás volt, amit más körülmények között nem kaptam volna meg.
Kora este volt, nyolc óra körül. A gyerekeim is aludtak… Egy pokrócot csavartam magam köré, és az ablakhoz ülve néztem a hangtalan, kavargó hóesést a halványuló fényben. Emlékek ébredtek bennem, régi karácsonyok békéje, öröme. Nekem most szinte semmim sincs… Örülök, ha nem éhesen fekszünk le az ünnep estéjén…
Igaz, a Megváltó is szegény volt… – futott át a gondolataimon. – Mennyire csodálkozhatott Mária, amikor a keleti bölcsek elhalmozták kincseikkel! Én nem remélhetem, hogy nekem segít valaki… Bár Istennek semmi sem lehetetlen. – Észre sem vettem, és kezem szinte magától imára kulcsolódott. Szavak nélküli ima volt, szinte csak érzések, ahogy a lelkem összekapcsolódott Istennel. Behunyt szemmel pihentem az Úr jóságára gondolva, amikor egyszerre valaki megverte a bejárati ajtót.
Riadtan ugrottam fel, azon tűnődtem, vajon ki jön be bejelentés nélkül egy ilyen havas téli éjszakán? Kibontottam magam a pokróc melegéből, kinyitottam az ajtót. Egy csapat idegen állt ott, arcukon ragyogó mosoly, kezükben dobozok és táskák…
Örömük rám is átragadt, zavartan, de visszamosolyogtam rájuk
– Te vagy, Susan? – A férfi előrelépett, miközben egy dobozt nyújtott felém.
Bizonytalanul bólogattam, nem találva a hangomat…
– Ezek neked szólnak. – A nő hatalmas, sugárzó mosollyal egy újabb dobozt tett felém. A veranda fénye és a mögötte hulló hó beragyogta sötét haját, angyali megjelenést kölcsönözve neki.
Lenéztem a dobozba. Tele volt igazi finomságokkal, pirosra sült pulykával és a hagyományos karácsonyi vacsora minden kellékével. A szemeim megteltek könnyel, ahogy elöntött a tudat, hogy miért vannak ott.
Végül magamhoz tértem, megtaláltam a hangomat, és behívtam őket. A férfit két gyermek követte, akik tántorogtak a csomagjaik súlyától. A család bemutatkozott, és elmondták, hogy amit hoztak, mind ajándékok az én kis családomnak. Ez a csodálatos, gyönyörű család, akik teljesen idegenek voltak számomra, valahogy pontosan tudta, mire van szükségünk.
Mindannyiunknak hoztak becsomagolt ajándékokat, sok alapanyagot, amiből karácsony napján ételt elkészíthettem, és sok olyan "extrát", amit soha nem engedhettem meg magamnak.
Egy szép, "normális" karácsonyról szóló látomások szó szerint táncoltak a fejemben. Valahogy a titkos karácsonyi kívánságom teljesült előttem. Egy egyedülálló anya kétségbeesett imái meghallgatást találtak, és már akkor tudtam, hogy Isten az angyalait küldte utamba.
Titokzatos angyalaim ezután egy fehér borítékot nyújtottak felém, mosolyuk még egyszer rám ragyogott. Egymás után átöleltek, boldog karácsonyt kívántak, és olyan hirtelen tűntek el az éjszakában, mint ahogy megjelentek.
Csodálkozva és mélyen meghatódva néztem szét magam körül. A lábam előtt szétszórt dobozokat és ajándékokat látva éreztem, hogy a szomorúság fájdalma hirtelen gyermeki örömmé változott. Elkezdtem sírni legmélyebb hálám zokogó könnyeivel. Nagy békesség töltött el. A világ apró zugába nyúló Isten szeretetének ismerete meleg paplanként burkolt be. A szívem tele volt. Térdre estem a dobozok között, és szívből jövő köszönetet mondtam.
A romlandó ételeket hideg helyre tettem, a dobozokat a fal mellé állítottam, aztán újra beburkolóztam a takaróimba, és leültem, hogy kinézzek az ablakon a lágyan szitáló hóra.
Hirtelen eszembe jutott a boríték. Mint egy gyerek, feltéptem, és teljesen elképedtem attól, amit láttam. Bankjegyek zápora hullt a padlóra. Összeszedtem és elkezdtem számolni őket. Ahogy a látásom elhomályosult a könnyektől, alig láttam a pénzt…
Néztem mélyen alvó gyermekeimet, és könnyeimen át mosolyogtam. Ez volt hosszú-hosszú idő óta az első boldog, aggodalommentes mosolyom, ami nevetéssé változott, ahogy a holnapra gondoltam: Szenteste. Az idegenek látogatása varázsütésre egy fájdalmas napot különlegessé változtatott, amelyre mindig nagy örömmel fogunk emlékezni…
Immár több éve annak, hogy karácsonyi angyalaink meglátogattak. Azóta újra férjhez mentem, családunk boldog és gazdagon áldott. 1993 karácsonya óta minden évben választunk egy nálunk kevésbé áldott családot. Gondosan válogatott ajándékokat, ételeket és finomságokat viszünk nekik, és annyi pénzt, amennyit csak tudunk. Így adjuk Isten iránt hálás szívvel tovább azt, amit kaptunk.
Susan Fahncke