Weimarban – nem sokkal a felszabadító háborúk (l8l3-l8l5) után, amelyek Napóleon uralmának lerázásáról szóltak – rengeteg özvegy és árva maradt hontalan. Johannes Falk nagyhercegi udvari tanácsos, azaz a szász-weimari herceg udvarának tisztviselője volt. Kiállt a háború miatt hajléktalanná vált gyermekek és fiatalok mellett. Nemcsak másokat kért fel, hogy gondoskodjanak róluk, hanem maga is létrehozott egy mentőotthont a „Lutherhofban”, ahol árvákat fogadott be, amíg el nem tudta őket helyezni valahol, ahol gondozásban részesülhettek és szakmát tanulhattak.
Weimari házát minden vasárnap gyermekzsivaj töltötte meg. A gyerekek a különböző kézműves házakból érkeztek, ahová a „Tanácsos úr” helyezte őket, hogy szakmát tanuljanak. Vasárnaponként a Falk család „árvaházának” nagy termébe gyűltek össze, ahol együtt énekeltek, és olvasták a Bibliát. A dalokat a tanácsos felesége kísérte zongorán.
Egy fényes, napsütéses őszi vasárnapon a tanácsos elmesélte a tékozló fiú történetét. A fiúk által felidézett bibliai igeversek az „otthonról” szóltak: „Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, Istenem...” (Zsolt 42,2) „Bizony jobb egy nap a te udvaraidban, mint máshol ezer.” (Zsolt 84,11) „Uram, szeretem a te házadban való lakozást, és a te dicsőséged hajlékának helyét.” (Zsolt 26,8)
– Látjátok, ilyen az emberi szív. Örökös honvágyat hordoz magában – fűzte hozzá a tanácsos. Eljön majd a nap, amikor mindannyian otthon leszünk. Ahogy az Írás mondja: „Az Úr megváltottjai megtérnek és ujjongás közepette jönnek a Sionra. Örökös öröm lesz a fejükön.” (Ézs 51,11)
A gyerekek csak úgy csüngtek a szavain. A legmélyebb vágyaikat fogalmazta meg.
– Hol van a mi Pietrónk? – kérdezte Falk a feleségétől, amikor a gyereksereg végleg hazament, és csend lett a házban.
– Ott ült a közeledben, amikor beszéltél. – válaszolta. – Szavaid mélyen érintették… Láttam, ahogy csillogott a szeme, és a könnyeivel küzdött az a bátor kis ember.
Falk átkutatta az egész házat. A tető alatti padlásszobában végül megtalálta a fiút. A hold besütött a kis ablakon, és halvány fénye megvilágította egy kilenc év körüli fiú vékony alakját. A gyermek a kamra padlóján térdelt, arcát egy kis batyura szorította, amelyet mindkét karjával szorított. A vállai megrándultak a nehezen elfojtott zokogástól. Falk letérdelt mellé, és gyengéden átkarolta a síró fiút.
– Pietro, drága fiam! – suttogta neki halkan, olaszul, az anyanyelvén. – Miért sírsz, gyermekem?
A fiú szenvedélyesen a mellette térdelő férfi mellkasára vetette magát.
– Ó, anyukám, drága anyukám, drága, drága anyukám! – zokogott fékezhetetlenül.
Falk felállt, és erős karjaiban levitte a síró gyermeket a hálószobába. Ott együtt imádkozott vele, majd gyengéden beszélt hozzá. Hangja nyugtatóan hatott, a gyermek fáradt lassan szeme lecsukódott.
Az udvari tanácsos és a felesége sokáig beszélgettek azon az éjszakán. Felidézték a napot, amikor Pietro először járt náluk. Jéghideg január volt l8l4-ben. A pusztító háborút szörnyű és félelmetes járvány követte A lipcsei csata után elhallgattak a győzelem harangjai, és a halálharangok harsány kongása visszhangzott azoknak a szerencsétleneknek a szívében, akik egy drága hozzátartozót temettek a sírba. Falknak és feleségének négy saját gyermekét kellett súlyos szenvedések után eltemetnie. Szívük majdnem megszakadt a bánattól, de lassan elcsendesedtek és megnyugodtak Isten vigasztalásában.
Néhány hét múlva Johannes Falk Weimar egyik utcáján ment, amikor közvetlen előtte összeesett egy nő. Kisfia megpróbálta gyenge kis kezeivel felemelni, de nem sikerült neki. Falk látta, hogy nagy a baj, kórházba vitette az asszonyt, de már nem tudtak segíteni rajta. A kisfiú egyedül maradt. Ijedten nézte mozdulatlan anyukáját, majd megértette, mi történt. Teljesen összetört. Falk lehajolt, és a karjába emelte a kétségbeesett gyermeket, aki reszkető karjaival átölelte a nyakát. Így vitte haza az udvari tanácsos a gyermeket a viharos éjszakán keresztül. Felesége a zokogó fiút abba az ágyba fektette, ahol néhány hete még a legidősebb fiuk aludt, és egész éjjel a síró gyermek mellett ült, amíg a kegyes álom le nem csukta égő szemeit, és néhány órára el nem feledtette vele a gonosz nap borzalmait.
Nagy szeretettel bántak a fiúval, de gyengéd törődésük se tudta eloszlatni a bánatot a gyermek lelkéből. És ma este, ahogy az otthonról beszéltek, felszakadtak a kisfiú sebei, újra elhatalmasodott rajta a honvágy.
– Sajnálom, hogy ilyen szomorú lettél… – mondta a tanácsos halkan. Mivel annyi együttérző szeretetet látott a nevelőapja arcán a fiú, megnyitotta előtte fájó szívét.
– Édesanyám mesélt nekem a tengerről… és a tengerészekről, akik kimentek a nyílt vízre… Anyukám gyermekként ott élt. Az apja halász volt. Azt mondta: „Pietrino, oda akarunk menni, ahol a tenger kék, sokkal kékebb, mint a németországi égbolt.
Gyönyörű, mint a német gyerekek szeme. És hullámai tiszta ezüst koronát viselnek. Ha süt a Nap, nevetnek és hívnak: „Gyere, hadd ringassalak egy arany bölcsőben!” Oda akarlak vinni, és halász leszel, mint a nagyapád. A halászok énekelnek esténként, amikor a Nap a tengerbe süllyed.”
Sokáig hallgatott. Falk megsimogatta a fiú fekete, göndör haját.
– Anyukád soha nem énekelt neked olasz dalokat? – kérdezte.
A fiú erőteljesen bólintott.
– Hát, tudod még énekelni?
Pietro gondolkodott egy darabig:
– Egy ének gyakran jár a fejemben, de ez egy idegen dal. Nem értettem a szavait, ezért nem is emlékszem rájuk…
– Akkor gondolkodj még egy kicsit! Talán eszedbe jut…
Egy darabig csendben ültek ott. A fiú egyszerre csak elkezdte:
„O sanctissima, o piissima, dulcis virgo Maria.”
Furcsán hangzottak ezek a latin szavak a gyermek szájából. A dallam szelíd és egyszerű volt, furcsán ringató és lebegő. Ahogy énekelt, Falk mintha látta volna a sirályokat, amelyekről Pietro beszélt, amint ezüstös szárnyaikkal felemelkednek sziklás fészkükből, és könnyed siklórepüléssel elegánsan fel-le szállnak a ragyogó kék tenger felett.
– Csak ennyit tudok. Anya mesélte, hogy az apja és halásztársai ezt a dalt énekelték, amikor halászni mentek.
– Mi lenne, ha megtalálnám ezt a dalt, és megtanítanám neked, hogy újra el tudd énekelni?
A szomorú gyermek arca vidáman felragyogott. Bárcsak újra meg tudná tanítani a gyermeknek az otthoni dalát! Talán ez képes lenne meggyógyítani a honvágytól szenvedő szívét.
– Pietro, Pietro, meglesz a dalod!
Ahogy gondolkodott, ismerősek voltak a dal szavai, hallotta már valahol… Talán Johann Gottfried Herdertől? Ő gyűjtötte össze a népdalokat szerte a világból. Írt is egy könyvet erről… Amikor találkoztak, kapott is tőle egy példányt… Nem kellett sokat keresni… Ott volt a könyvei között. „A népek hangjai énekben „… Ahogy felütötte a könyvet, mindjárt ezen az oldalon akadt meg a szeme: „Az olasz népdalok legszebb mintájaként itt következik a szicíliai hajósok dala.” És ott volt Pietro éneke! Kottával. Gyorsan lejátszotta a dallamot a zongorán, és úgy érezte, olyan ünnepélyes, kedvesen ringató, mint a betlehemi jászolbölcső.
– Ez az! Karácsonyi szöveget kellene írni erre a dallamra, akkor az én Pietrom kis lelke az égbe emelkedik az énekkel. Nem csak a távoli tengerparti hazába!
Falk szeme felcsillant. Megszólaltak a weimari harangok, mintha a dal ritmusát adnák…. és német földön szóló hangjaik átfolytak a dalba, amelynek sorait a papírra írta:
„Áldott örömidő, rég várt örömidő
Irgalmat hozó szent este…”
Eljött a karácsony. Falk házában a legnagyobb örömmel érkezett meg a mennyei király dicsőségét hirdető ünnep. Mint minden évben, a nagy teremben most is hosszú, fehér asztalt állítottak fel. Minden házból és műhelyből árvák jöttek. Még azok is, akik messze a város kapuin kívül laktak, bátran és sietve lépkedtek a hóban.
Falk felesége leült a zongorához és ekkor jött a legszebb meglepetés. Az első hangokra Pietro felütötte a fejét. Nem ez az ő ismert dallama? De ekkor már énekelte is: Áldott örömidő…
Hamarosan már három szólamban zengett a dal. Mintha az ég megnyílt volna, és örök fényükben – amelyet az emberi szem csak különleges órákban láthat – az égi seregek kórusai hirdették a szent éjszaka csodáját.
Pietro úgy érezte, mintha a világ – az elszenvedett súlyos bánattal együtt – elsüllyedne. Arcán nemcsak a gyertya fénye tükröződött, hanem egy csodálatos ragyogás, amely az égi hegyekből áradt. Most otthon volt, abban az örök otthonban, ahonnan többé nem lehet elűzni.
Még utána is sokáig dúdolták a dalt, az árva gyermek karácsonyi énekét.
Áldott örömidő, rég várt örömidő,
Irgalmat hozó szent este,
Bűnbe veszett a világ,
Isten adta szent Fiát,
Keresztények, a szívetek ezt zengje!
Áldott örömidő, rég várt örömidő,
Irgalmat hozó szent este
Jött Urunk megváltani,
értünk is helytállani;
Keresztények a szívetek ezt zengje!
Áldott örömidő, rég várt örömidő,
Irgalmat hozó szent este,
Angyalok is zengenek
néki égi éneket;
Keresztények, a szívetek ezt zengje!
A himnusz első versszakát, ahogyan ma is énekeljük, Johannes Falk írta. Heinrich Holzschuher Weimarban találkozott Johannes Daniel Falkkal és két új karácsonyi verssel egészítette ki az első versszakot – az erfurti gyermekotthonban – l827-ben – bemutatott karácsonyi színdarabjához.
Ezen az estén egy új karácsonyi éneket kapott a világ.
A történet, Karl Hesselbacher: Das Weihnachtslied des Waisenkindes
und andere Weihnachtsgeschichten című könyvéből származik
Fordította: Kovács Ildikó
Lektorálta: Zöldi Józsefné