Sükös Pál: A keskeny úton 

Regény az evangéliumi ébredés idejéből – részlet

 

Iván árva fiú volt. A főiskolán nagyon jól tanult, úgy tartották számon, mint az anyaszentegyház jövendő reménységét. Sokat vártak tőle. Mindent megtettek azért, hogy ne kallódjon el a kápláni évek alatt. S most őt ajánlották Balatonújvár lelkészének, mert megüresedett a papi szék.

 

Balatonújvár fürdőváros volt. Református templomába sok ember eljárt. A templomjárók között volt egy kis felébredt csoport, akik Isten újjászületett gyermekei voltak. Az öreg pap halála után a hívők imádkozni kezdtek olyan lelkipásztorért, aki Isten megváltott gyermeke, és szolgálata nyomán ébredés támad a gyülekezetben. Voltak többen, akiket már név szerint emlegettek. Egyet közülük Török Pál, a gondnok, levélben meg is kérdezett. Így aztán zavartan néztek össze, amikor az Úr imádságaikra másképpen felelt, mint ahogy azt remélték. Éppen aznap, amikor a megkérdezett lelkész igenlő választ küldött, jött egy másik levél is. Az esperesi hivatalból.

Az esperes berendelte a gondnokot magához.
– Őfőtiszteletűsége, a püspök, úgy szeretné – fordult a titkár a meglepett Törökhöz –, mondhatnám úgy is: leghőbb kívánsága lenne, ha a balatonújvári gyülekezet dr Székely Iván, jelenleg soproni segédlelkész urat hívná meg lelkipásztorának. Jól gondolják meg! – toldotta meg az esperes – Hogyha nem zárkóznak el most a püspök úr óhajától, maguknak is jól esik majd, ha a püspök úr sem fordul el a gyülekezet kéréseitől. Maga különben is lelki ember. Biztosan ismeri a Bibliát. Így magát kétszeresen is terheli a felelősség. Mint gondnokot és mint lelki embert egyaránt, hogy a lelkészválasztás miatt a gyülekezet békéjét fel ne dúlják a pártoskodások.Az esperes tudta, hol kell megfogni a gondnokot. Török Pál azonban mégsem tudott választ adni mindjárt. Haladékot kért. Másnap estére pedig lakására hívta a felébredteket. Jóval éjfél utánig voltak együtt, s azon tusakodtak, mit akar az Úr? De sehogy sem tudtak efelől látásra jutni. Végül azt ajánlotta az egyik atyafi, olvassák el újra a mai Igéjüket. Biztosan van abban válasz erre is. A gondnok sietve nyúlt a Biblia után.A közösen használt vezérfonal szerint a mai Ige az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv kilencedik részének első kilenc verse volt. Saul megtérése.

Elolvasták többször is, de nagyobb világosságot ebből sem nyertek. Újra imádkoztak. Kérték az Urat, adjon számukra vezetést. Valakinek az a gondolata támadt, mivel éjfél is elmúlt, tulajdonképpen már „másnap” van, s így a vezérfonal szerinti Ige is tovább következik.

A talpraesett ötlet felvillanyozta őket, és valóban tovább olvasták a történetet. A következő részben arról volt szó, hogy Jézus előre látva a damaszkuszi keresztyének bizalmatlanságát a megtért Saullal szemben, igyekezett megnyugtatni őket. Bíztatta Anániást, hogy már nem a vérszomjas Saul érkezik az üldözésre, hanem a megtért Pál az Úr szolgálatára.

Kezdtek tehát megvilágosodni. Reménységre ébredtek ők is jövendő lelkipásztoruk felöl. Különösen a 15. versnél: „…mert ő nékem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izrael fiai előtt. És én megmutatom néki, mennyit kell néki az én nevemért szenvedni.”

Ez végre világos üzenet volt. Egyező értelemben elfogadták, a püspök által ajánlott lelkész az Úrtól való. Most már nem zavarta az sem, hogy a pap még vak lelki dolgokban. Elvégre Pál apostol szeméről is csak Damaszkuszban hulltak le a pikkelyek. Az Úrnak pedig van itt is Anániása, aki kezét az ő jövendő Sauljuk fejére vesse…

Így lett Iván Balatonújvár lelkésze. Nehezen talált utat gyülekezetéhez. Úgy érezte, az ő tudós beszédét nem értik meg az emberek. A felébredtekkel is baj volt. Iván már az iskolában sem szerette őket, túlzásnak találta hitüket. A hívők vigyáztak pedig, nehogy idő előtt szóljanak valamit. Sokáig csendben ültek az imaórákon. A lelkész véletlenül tanúja volt, amint valaki Török Pálnak átadta a tizedet. Ez felbőszítette. Külön pénzeket kezelnek az ő tudta nélkül! Amikor egy este családlátogatásról hazafelé tartott, éppen Török háza felé vitt az útja. Meglepődve látta, hogy még ég a lámpa. Kíváncsiságában felmászott a közeli fára, és döbbenten látta, hogy ott összejövetel folyik. Házi istentiszteletet tartottak. Úgy látszik, nem elég nekik, amit ő a templomban mondani tud! Nekik bányász prédikátor kell! Titkos pénzek, titkos összejövetelek! Amikor beszéltek erről, a lelkész indulatba jött, és kiutasította a felébredteket a templomból. Ezután csak Töröknél gyűltek össze.

Egy reggel egy bejelentés alapján elindultak a csendőrök, és összeszedték a hívőket. Börtönbe kerültek. Gyermekek maradtak apa és anya nélkül, mindenütt sírás! Iván nagyon meglepődött, nem tudta, miért történik ez. De aztán gondolta, rájuk fér, ha kicsit helyreteszik őket. Így nem ment a dolog után. A gyermekeket elhelyezték családoknál. A hívők többsége néhány nap múlva hazakerült, csak Török Pált nem engedték el. Iván mégis meglátogatta, de elkésett vele. Éppen vallatták. Soha nem fogja elfelejteni azt a jézusi tűrést, amit Török tanúsított. Pedig egy–egy ütéstől a földre került. És Iván nem tudott már tenni semmit.
– Ja, tiszteletes uram, előbb kellett volna szólni! – volt a válasz.

Iván súlyos lelkiismerettel távozott. Látta, nem jó ő pásztornak, béresnek is csapnivaló. Egyre nehezebben végezte szolgálatát.
Annál gyakrabban kereste fel a szórakozóhelyeket és a lányos házakat. Egyre lejjebb süllyedt. Prédikációira már egyáltalán nem készült. Aztán, hogy elhallgattassa lelkiismeretét, egyre többször nyúlt a pálinkához. A végén már szinte alig volt józan. Megbotránkozott benne az egész város.

Törököt végül hazaengedték. Hallotta, mi történt Ivánnal. Felelős az Úr előtt ő is ezért a veszendő életért! Már régen készült felkeresni lelkipásztorát, de félt, hogy a kellő hangot nem találja meg, és így esetleg többet ront, mint használ.

Egyik délelőtt elindult a parókiára. Úgy hallotta, ilyenkor található leginkább józanon a lelkész. Otthon volt ugyan, de holt részegen horkolt a sezlonon, ahová a mámor éppen odalökte. A gondnok – éltes ember létére – majdnem elsírta magát, olyan szánalmas látványt nyújtott a pap. Halálsápadt arca csontig lesoványodott. Beesett szemei karikásak voltak. A pecsétes, itallal számtalanszor leöntözött ruha, a piszkos és pálinkabűzös dolgozószoba rettenetes vallomása szíve mélyéig megrázta a férfit. A lelkész még nem is olyan régen daliás alakja megrokkanva hevert a díványon, mint egy odadobott rongy. A sok álmatlan éjszaka, az erős alkohol rohamos pusztítása, a tétlenül, örökösen másnapos undorban végigkínlódott nappalok, a rendetlen és silány étkezés szinte szemlátomást roncsot csinált ebből az egészséges, fiatal szervezetből.

Úgy gondolta Török, ha már a pappal nem is beszélhet, dolgavégezetlenül azért mégsem megy haza. Megpróbált tehát valaki mással beszélni. Csendesen térdreroskadt a rongyos és pálinkafoltos szőnyegen, és Jézussal kezdett beszélni lelkipásztoráról.

Maga a gyülekezet is elvadult már a szerencsétlen paptól. Az esperes berendelte, és alaposan megdorgálta. De látta, hogy inkább orvosra van szüksége. Iván megalázottan tért haza.

Tisztán és világosan látta, hova jutott. De azt is, hogy ebből a mélységből nincsen számára kiút. Elvesztett mindent, amiért méltónak tartotta élni. Belátta, semmit sem ért nagy tudománya éppúgy, mint az emberek közt való futkározása. Orvosilag is tisztában volt a helyzetével. Idült alkoholista lett, amit többé nem gyógyít meg semmiféle kúra. Legfeljebb belepusztul majd. Egy kis megfázás, és a tüdővész könnyen végezhet vele. Sok más egyébtől is eltekintve, nem volt semmi kedve ehhez az élve rothadáshoz. Ha veszni kell, gyerünk minél előbb! Szekrényéhez lépett, hogy a mérget előkeresse.

Isten útjai azonban nem a mi útjaink, és az Ő gondolatai nem a mi gondolataink. Ezúttal elgondolta Isten is az ő maga útját, és ez nem egyezett azzal az úttal, amelyre Iván akart lépni.

Abban a pillanatban, hogy kezébe vette a gyógyszeres ládikát, irtózatos fájdalom hasított végig a testén. Olyan heves volt ez a fájdalom, és olyan hirtelen tört reá, hogy kínjában még nyögni sem tudott. Valósággal elállt a lélegzete. Nyomban utána kínzó gyomorgörcsei támadtak. Nekiszédült a szekrény ajtajának, és onnan félrecsúszva, arccal a padlóra bukott. Kezéből kiesett a gyógyszeres láda, és tartalma szanaszét gurult a földön. Iszonyú percei voltak, amíg a rettenetes fájdalomtól és görcsöktől el nem veszítette az eszméletét. S olyan jól esett a váratlanul jött ájulásban elpihenni!

Az éjszaka folyamán néhányszor ugyan magához tért, de elgyötört teste annyira gyenge volt, mozdulni sem tudott. Csak tompa, hastáji fájdalmat érzett, és azt, hogy a láz kiverte. Aztán elájult újra. Semmibe szédülő agyának utolsó gondolata most is csak az volt, hogy ha Isten egy ilyen elvetélt életet tud még szeretni, mint az övé, akkor nem engedi, hogy még egyszer magához térjen. De Isten engedte mégis. Vagy háromszor még az éj folyamán.

Hajnal felé azonban annyira kimerült az elcsigázott szervezet, hogy mikor reggel nyolc óra tájt a harangozó bezörgetett a templom kulcsáért, alig volt már benne élet. A megrémült öreg lélekszakadva rohant az orvosért.

Kővárynak elég volt egyetlen pillantást vetni a padlón elterülő Ivánra és a körülötte szétgurult gyógyszerekre, s tisztában volt a helyzettel.
Felemelte a halálfejes címkéjű fiolát a földről.
– Arzén!

A sírástól már régen elszokott férfiszemből kihullt egy könnycsepp. Tudta, itt már nincs segítség. Elkésett vele. Egy esetleges gyomormosással legfeljebb feleslegesen megkínozzák a szerencsétlen megtévedt ember utolsó perceit. Ki tudja, nem lesz–e jobb így szegénynek? – tűnődött el egy pillanatra.

Mégis úgy határozott, már csak az orvosi felelősség miatt is, megpróbálja bevinni autóján a kórházba. Letérdelt a szinte alig lélegző fiú mellé, és megtapintotta a pulzusát. Nagyon gyenge volt. Először hanyatt akarta fektetni, hogy könnyebb legyen majd felölelni, és a kocsihoz kivinni. Könyöke közben a beteg hasához ért. Meglepődve vette észre, hogy kemény, mint a deszka. Ettől a nyomástól és az enyhe mozgatástól – anélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna – hevesen hányni kezdett.

Az orvos a felismerés izgalmában valósággal felordított:
– Hashártyagyulladás!

Mint az eszelős, rohant a lelkészi irodába, és remegő kézzel tárcsázta a kórházat:
– Sebészet? Itt dr. Kőváry László. Zoltay tanár úrral szeretnék rögtön beszélni! – szerencséje volt, mert Zoltay azonnal jelentkezett.
– Igen, azt hiszem, helyes a diagnózisod. – állapította meg látatlanban is Zoltay. – Valószínűleg perforációs vakbélről van szó. Sajnos, elég veszedelmesek ezek, amikor már a hashártyagyulladás is közbeszól. Mindenesetre hozd be mielőbb, de indulás előtt feltétlen adj neki valami szíverősítőt!

Kőváry nagyon aggódott, hogy betege nem érkezik meg élve, de sikerült mégis!Nehéz műtét következett, sok eszméletlenül eltelő lázas nap, mire a gyógyulás útjára lépett. De amikor kezdett jobban lenni, váratlanul tüdőgyulladást kapott. Semmit nem adtak már az életéért, de Isten útjai kifürkészhetetlenek. Iván mégis életben maradt. Hónapok múlva már lábadozni kezdett. Mint egy aggastyán, ült a székben, nehezen jött helyre. Zoltay tanár úr utókúrának javasolta, hogy Iván töltsön el egy hónapot az erdélyi havasokban. Volt ott egy ismerőse, maga is pap. Nem is annyira a havasokat, mint inkább a papot szánta Ivánnak. Iván hamarosan útnak indult.

 

Fenyőkút. Kicsi székely falu a háromszéki havasok alján. Hétszáz kilométer utazás után Iván ennek a kis falunak az állomásán szállt ki a vonatból. A kedves kis falut apró házaival, parányi templomával, és az állomáson őgyelgő harisnyás székelyeivel azonnal szívébe zárta. Ennek a kis székely falunak lelkésze volt Zoltay professzor távoli rokona.

A házigazda már várta is az állomáson. Mosolygó, pirospozsgás arcú, nála jóval idősebb ember volt a kolléga. Apja lehetett volna. Nem is csinált valami nagy ovációt a fogadtatásból. Amúgy székelyesen üdvözölte. Kevés szóval, de jó szívvel.
– Ha jöttél, itt vagy, ha maradsz, érezd itthon magad! – szeretgette meg a vendéget.

Aztán a bőröndöt Iván kezéből kivéve belékarolt, és mintha csak vakációra érkező fiát kísérné, úgy kezdte elősorolni, mi újság itthon, ebben a kárpátokalji kis világban.

Iván, amint a parókiára értek, valóban úgy érezte, mintha hazaérkezett volna. Valahonnan nagyon messziről, nagyon rossz világból. Nehéz, halálos útról.

Az anya ölelése és az otthon melege nélkül felnőtt, a sír széléről visszatérő ifjú kicsi híja, hogy örömében el nem sírta magát, ahogy ez az öreg lelkész és nyájas felesége körülszerették. Őt, a vadidegent, aki tulajdonképpen, mint fizetővendég ül a nyakukra, hogy életre levegőzze magát a Kárpátok havas bércein.

Múltja már előbb megérkezett, mint ő maga. A tanár úr bizalmasan megírt mindent az érkezőről a vén székely papnak. De Áron bácsi és kedves öreg párja tudtak titkot őrizni, mint a sír!

 

Egészen otthon érezte már magát. Szobája meleg volt és egy kis fenyőgallytól egészen karácsony illatú. Olyan jó volt megpihenni itt. Isten Lelke elkezdte átformálni szívét. Sokat beszélgetett Áron bácsival, végül a másnapi istentiszteletre fordult a szó.
– A világért sem erőltetem, de igen jól esne fáradt, öreg csontjaimnak, meg bizonyára a gyülekezetnek is, ha a régi, megunt verkli helyett egyszer valami új hangot hallanának. Ebbe az eldugott havas világba úgyis olyan ritkán vetődik vendég.

Ivánnak mindjárt az jutott eszébe, hogy nem volt szószéken két hónapja már. Eddig nem is igen érezte hiányát. De most heves vágy fogta el, hogy újra prédikáljon!

Ez a lelkesedés azonban mindjárt alábbhagyott, mihelyt magára maradt Iván, és készülni kezdett a szolgálatra. Mikor hosszas keresgetés után Igét talált, nem volt a keze ügyében se a görög szöveg, se a kommentár, se szótár. Még a Biblia is Áron papé volt. Az övé ki tudja, hol hever pálinkától elázva? Próbált olyan Igét keresni, amiről egyszer beszélt már. Jó emlékezőtehetsége volt, szinte az egész gondolatmenet előtte állt, de érezte, ilyen tudós beszéddel nem állhat itt elő. Nem értenének belőle semmit.

Ivánnak egyszerre melege lett. Erősen bánta, hogy olyan elhamarkodottan elfogadta a szolgálatot.

Nyugtalan álma is volt. Szorongató gondjában önkéntelenül felkiáltott:
– Uram Isten! Segíts meg engem ma délelőtt!

Ez bizony nem volt hosszadalmas és buzgó imádság, de bizonyára eltalált oda, ahová a szorongatott lelkész küldte. Mindenesetre ezen a téli hajnalon Iván csodálatosan új tapasztalatokkal gazdagodott. Azzal, hogy a szolgálatért lehet imádkozni is! Ennek aztán úgy megörült, mint valami gyermek. A fal felé fordult, és édesen elaludt.

Reggel a vén róka Áron azzal nyitotta rá az ajtót, hogy keljen csak frissen…
– Kegyelmed hallja–é? – Hiszen béharangoznak már!

Iván nem hallott ugyan semmit, de azért ijedten ugrott ki az ágyból. Áron bácsi pedig nagyot kacagott a saját jól sikerült mókáján, meg vendége megnyúlt ábrázatán.
– Béharangoznak bizony! – erősködött tovább. – Csakhogy Amáli nénéd a tejesfazékkal. Aztán siess, mert kész a reggeli!

Iván gyorsan öltözködött, és éppen csak harapott valamit. Az utolsó falatot még le sem nyelte, már engedelmet kért az asztaltól való távozásra. Készülni kellett. Még mindig fogalma sem volt, mit mond. A hajnali bizalomból nem volt a szívében semmi. Újra kétségbeesett.

Áron bácsi tudta jól, mi megy végbe a fiú szívében, de éppen ezt akarta. Tanulja meg az a sok tudományú ifjú pap, miként kell Isten Igéje előtt megalázkodni és semmivé lenni! Hogyan kell egyedül az Úrra hagyatkozni. Ez a kis lecke nem árt meg sem neki, sem a tudományának. Különben is megbeszélte már az este Jézusával, így biztosra vette, hogy Iván tud prédikálni.

Ahogy a templomba léptek, mindenki ott szorongott már, akit csak valami nagyon komoly baj otthon nem marasztott.
Iván ugyanis még meg sem érkezett, Áron bácsi már az egész falut telekürtölte vele.
– Pap az es – mondogatta mindenfelé. – Meglássák, eljöjjenek az Úr házába mind! Nehogy aztán rossz hírit költse otthon az itt talált székely világnak! Tudják–e, ráveszem én azt arra es, hogy prédikáljon egyet. Nekem se árt egy kis pihenés, maguknak es jobban esik olykor a más főztje!

Láthatták a falubeliek, ahogy papjuk hét közepén karonfogva kíséri be vendégét az állomásról.
– Ugyan hitvány legényke az istenáldotta! – futott szét a hír.

De azért most, ahogy palástjában a papszék felé haladt, mindenki látta, hogy volt ez már különb legény is.
– Nagyon letörte szegényt az a nagy betegség – sajnálták az asszonyok

Iván még az álmánál is gyötrelmesebben érezte magát mindaddig, amíg a szertartás során el nem jutott a textusig. A csodálatos halászat történetét hozta. Bár még ekkor sem tudta, hogyan kezd a prédikációhoz. Azt pedig még kevésbé, mivel fejezi be. De ahogy az Igét olvasni kezdte, valami csodálatos erő, soha nem érzett biztonság és lelki nyugalom ömlött el rajta. Nem volt szívében már semmi félelem. Sápadt arca megszínesedett, szeme kifényesedett, és újra a régi zengő, érces hang szárnyalt fel belőle a szívek felé.
Mint máskor tette volna, most nem időzött sokat a történet kulisszáinál. Eszébe sem jutottak a kortörténeti részletek. Néhány erőteljes vonással vázolta csak az adott történeti helyzetet és a sikertelen halászatból fakadó lélektani előfeltételeket. Érezte, valami ismeretlen hatalom ellenállhatatlanul, lenyűgöző és sodró erővel máris ragadja a nyolcadik vers felé. Ahhoz a részhez, amelyben Péter Jézus előtt a földre omlik.

A továbbiak során már erről a jelenetről beszélt. Úgy látta, ez az egész történet szíve. Elmondta, hogy ami idáig történt, a sikertelen éjszakai halászat, ahogy a hajóba szállt az Úr, evezés a mélyre, a gazdag zsákmánytól billenő hajó azért volt csupán, hogy előkészítse ezt a találkozást. Egy kérges kezű, tudatlan és bűnös halász Jézussal való találkozását. Elérkezett tehát a döntő pillanat.

A világ nagyjai ugyan mit sem tudtak róla, a körülöttük állók sem értenek belőle semmit. De az angyalsereg, s az egész teremtett mindenség mégis arra figyel most feszülten, mire jut Péter ebben a sorsdöntő találkozásban?

Ivánból úgy áradt a beszéd, mint tavaszi olvadáskor gátját szakító zuhatag. Maga sem tudta, honnan, vagy hogyan!

A feltámadt gondolatot valósággal kapkodva kellett kimondani, mert már ott zúgott, tolongott nyomában a többi is. Pehelykönnyűnek érezte magát. Mintha hajóban ülne, melyet széles hömpölygéssel csodálatosan szép tájak felé ragad a hegyekből lezúduló áradat. De látta azt is, hogy nem csak ő sodortatik, hanem a gyülekezet is vele.

Ahogy lenézett a templompadokba, látta, hogy minden szem reátapad. Valósággal isszák, amit mond, mint szomjú föld a májusi esőt. Még az öreg pap is szinte megbűvölten néz a szószék felé, pedig a kényelmetlen fejtartástól majd a nyaka szakad. Érez is az abból most valamit, amikor öreg szíve vadul dobog az izgatott örömtől, amint a Szentlélek drága, zúgó fuvallatát átfújni látja ifjú szolgatársán?!

A Lélek pedig zúgott tovább.
– De nemcsak ennek a reményvesztett halásznak az életében, hanem a miénkben is lehetséges ilyen Jézussal való találkozás! Eljöhet ez a lélegzetelállító, döntő pillanat… Most van itt ez a döntő alkalom!

Iván szíve megremeg a saját szavaitól. Igen! Itt van a döntő pillanat!
– Jaj! – hasított át szívén az izgalom. – mit is kellene tenni vagy mondani, hogy el ne szalasszam ezt a találkozást?

Itt áll most ő is az Úr előtt, mint egykor a csődbe jutott halász. Igen, csődbejutott halásznak érezte magát is. Neki sem sikerült. Az ő hálója, szíve, élete is olyan üres, kifosztott, koldusszegény, mint Péteré volt. És Jézus most odaállt őelé is!

A néhány másodpercnyi beszédszünetben szíveket tördelő, sziklasúlyú csend zuhant az emberekre. Mindenki feszülten az izgalomtól, lélegzetét is visszafojtva leste a folytatást.

Iván a Bibliára nézett. Mintha lángbetűk csaptak volna ki belőle, egyszerre megvilágosodott előtte minden! „Mert én bűnös ember vagyok, Uram!”

S máris ömlött belőle a beszéd tovább. A bűnről, mely meglopja álmainkat, elrontja életünket. A bűnről, mely elcsábít ugyan, hogy azután, ha áldozattá lettünk, kifosztogassa és halálba űzze az életet. A bűnről, mely miatt vér folyik, és hull a könny. Igézetében összeroppannak milliók, és szertehullnak családi tűzhelyek. Fiatal életek öröme, álma és jövője miatta válik semmivé. Beszélt a bűnről, amely miatt van koporsó és halál, s amelyen nem segít az iskola, a bot, a börtön vagy a kemény fogadkozások. Amelyre nincs megoldás…
– Csak egyetlen egy! – jut eszébe Áron pap tanácsa. – Jézus! – S a prédikátorban most új erővel lobbant a Lélek lángja.
– Van egy megoldás! Az, amire Péter is eljutott. A bűn terhe alatt leroskadni az Úr elé. A háló, a hal, a kenyér, a holnapi nap Péter számára nem fontos e pillanatban. Csak egy a lényeges. A halálosan sürgető, a halaszthatatlanul döntő: – Itt állok, Uram, előtted bűnösen, összetörten, halálraváltan. Jöjj és segíts! Emelj fel, tisztogass meg és oldozz fel engem!

Iván azt sem vette észre, hogy már nem is a gyülekezethez beszél az Úrról, hanem Jézusnak önmagáról. Egyszerre kitágultak előtte a templomfalak. Nem látta többé az emberi fejeket, a kántort, Áron papot. Jézust látta csak, mint egykor Saul láthatta Őt, a damaszkuszi út porába hullva.

És látta magát is, amint lelkében összeroskad Török Pál bizonyságtételére. Ahogy szórakozásokba szédül bele, miközben gyáván tűri, hogy csendőrök ütlegeljék Jézus választottait. Látja újra, amint tisztátalanságáért eltaszítják. Amint leányra herdálja pénzét, és eltékozolja ifjúi ártatlanságát. Látta magát részegen henteregni éjszaka, és kínzó lelkiismeretfurdalások között vergődni nappal. Amint a pénzhez nyúl, ami pedig az Úré. Látta magát megsemmisülni az esperes előtt, és egy szörnyű estén lehajolni az arzénes fioláért. Látta magát ájultan, görcsök között fetrengeni. A műtőasztalon, a kórházi ágyon, amint versenyt futnak semmit nem érő életéért.

 

Úgy látta itt, ezen a szószéken magát, mint a mai kor modern Péterét. S mindezt nem csak látta, hanem el is mondotta sorban. Nem gondolt többé vele, hogy mit fognak szólni az emberek. Ezek után mi lesz a híre itt… Egyet érzett csupán, hogy most egész romlott szívét, hitvány életét minden bűnével együtt át kell adni Jézusnak. Semmit sem rejtegetni – mindent meg kell vallani!

S ettől a látványtól és vallomásról a meghajszolt életű lelkész szíve megrendült és megutálkozott annyira, hogy ebben a vasárnap délelőtti találkozásban alázatosan odaroskadt ő is a Megváltó lába elé. Mint Péter egykor a Genezáret tavánál.

A gyülekezet megrendülve látta, hogy az idegen pap egyszer csak a szószék mellvédjére roskad, és feltörő zokogással kiáltja bele a megdöbbent templomi csendbe:
– Eredj el éntőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!

 

A kis székely falu sokáig nem tudta elfelejteni ezt a vasárnap délelőttöt. Iván és Áron pap még kevésbé. Egész délután és este be nem állt a szájuk, annyit beszélgettek.

A vén Kézdi Áron örömében, mint kotlóstyúk a csibéi között, úgy csetlett–botlott Iván körül. Hogyisne, mikor csak a vak nem látja, hogy ez a fiú milyen szépléptiben beleesett az Isten atyai karjaiba! Csak most vigyázni, most résen lenni, nehogy az ördög Isten országából visszahúzza! Mert fél lába kint van még bizony! Még csak annyit látott, micsoda fertelmes bűnös ő, de azt még nem ismeri, milyen drága megváltó a Jézus! A megoldást kéri ugyan, de nem kapta meg. A hit és a kegyelem még nem töltötte be a szívét. Még csak a batyut tette le, amit a múltból hozott. Már megtért a bűnből, de még újjá nem született…

Az öreg sok fájdalmas tapasztalatból tudta, hogy a felébredt lélek számára ez az idő a legveszedelmesebb. A régi lakó kiment a szívből, a szállás kitisztogatva már, de az új lakó, az Úr még nem vonult be. Tudta az Igéből is, ha most az ördög visszatér, hetedmagával érkezik, és százszorta keservesebb lesz barátja élete, mint eddig.

A sok lelki áldással meggazdagodva Iván egész héten fütyörészve, dúdolgatva dolgozott. Fát aprított és egyéb apró munkákat végzett a ház körül. Soha nem volt még ilyen boldog.

Egyik este Áron bácsi Kézdiaranyosra ment konferenciára. Éjfélkor indult. Iván örömmel tartott vele. Szánnal utaztak a holdfényben fürdő havasokon át. Reggelre értek oda.

Barát Bence, a házigazda hirdette az Igét. A textust a Zsidókhoz írt levélből vette. „Mert nem olyan Főpapunk van, aki ne tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.”

Ivánnak már első hallásra is nagy erővel markolt szívébe az Ige. Hát még mikor Bence beszélni kezdett róla! Teljes főpapi dicsőségében felmagasztosult előtte a gyarló emberen megindult Isten Fia. Ámulva látta az elbukott világhoz mentő szeretettel lehajló Jézust. Látta járni a parázna Magdolnák, a tagadó Péterek, a hitetlen Tamások, a tolvaj Zákeusok, a házasságtörő nők, a mások vérét szipolyozó vámszedők és a melléfeszített latrok társaságában. Csupa olyanok között, mint ő maga. Megértette tehát, ez a Jézus most hozzá is lehajol. Az ő parányi és semmitérő életéhez. Megindult irgalmas szíve az ő gyarlóságain is. Kis és nagy bűnein, tehetetlen vergődésein, elveszett életén.

Megszánta Jézus őt is, mert Neki is meg kellett ismernie, mit jelent a pusztában a megkísértetés, a Golgotán pedig a megítéltetés. Lehajolt tehát hozzá. Hogy el ne bukjon a kísértések között, és el ne vesszen az ítélet alatt.

Iván most értette meg, hogy nincs befejezve a történet azzal, hogy Péter nyomorult bűnösként Jézus lábaihoz esik.

Van folytatás is! Mégpedig csodálatos folytatás! Az, hogy Jézus megkönyörül a bűnösön, és lehajol érte, hogy felemelje őt. S ez a folytatás ránézve most itt van. Eddig annyit tudott, hogy bűnös, s annak is a legnagyobb. A bűnösök között az első. Csak annyi történt, hogy ezt a bűnös életet Jézus kezébe tette le. De most már azt is tudja, hogy Jézus megszánta őt. Elfogadta átadott szívét, s kész azt az életet megtartani, amit már maga is halálra ítélt.

 

Fülébe csengett a názáreti prédikáció: „Az Úrnak Lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek, és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét!”

A beszéd hatalmasan áradt tovább. Szólt Jézus királyi székéről is. A véres trónról – ott a Golgotán. Arról a rettenetes helyről, ahol Jézus szenvedett. Arról a gyalázatos helyről, az emberi söpredéknek arról a borzalmas állomásáról, ahová lélegzetelállító vakmerőséggel korbácsolta fel Pilátus helyőrsége az Embernek Fiát. Az egyetlent, Aki ártatlan, tökéletes és szent volt. Arról a drága helyről, ahonnan békesség, bűnbocsánat és üdvösség árad a világra, az emberi szívekbe. Ahonnan a töviskoronás, sebekből vérző, halálra kínzott különös király kegyelmet osztogat azoknak, akik megcsúfolták, leköpték, elhagyták, megtagadták.
– Bizodalommal járuljunk most mi is oda, ehhez a vér bíborába öltözött királyi trónhoz! – hallotta az igehirdető buzdító szavát.

De Barát Bence nem csak mondta, nem csak hívta, hanem vitte is, valósággal sodorta az egész gyülekezetet, vele Iván szívét is ez elé a királyi trón elé. Kegyelemért.

S Iván szíve megnyílt és szélesre tárult ez előtt a Király előtt. Ott hevert már ő is a véres trón lépcsőjén, és kegyelemre szomjúhozva itta, mohón és eltikkadt ajakkal az élet gazdagon felfakadt vizét. Áron pap, aki lopva rá–rátekintett lelki gyermekére, a ragyogó arcról és sugárzó szemekről olvasta le a nagy halászat történetének végét: az üres szívnek már van új lakója! Bevonult oda az Élet Fejedelme, a véres trón Királya, Jézus. És így Iván másodszor életre kelt. Olyan életre, amit a halál sem tud elragadni tőle. A szolgálat végéhez ért. A gyülekezet hatalmas éneke zúgta rá az Áment.

Amikor az ének befejeződött, Iván, mintha valaki lökte, taszította volna, felállt helyéről, és az Úrasztalához lépett. A templomra, a szívekre meglepett csend borult. Néhány mondatot mondott csupán. Nem volt az valami szép beszéd, itt-ott még dadogott is a teológia doktora. Hiszen ki is hallott már újszülöttet szónokolni? S Iván most ilyen újszülött volt. A Szentlélek újszülöttje.

Néhány szóban elmondta, mi történt vele itt. Honnan érkezett, a bűn micsoda szédítő mélységeiből. S most, hogy letette ezt az életet a királyi trón elé, mit tett az Úr vele. Lehajolt irgalmasan, és felvette az ő életét. Majd meggyógyította, megtisztogatta és kegyelmébe fogadta. Iván most mondott igent a mennyei Vőlegénynek.

Lehetetlen volt könnyet nem ejteni! S ezúttal már nem ő, hanem a vén Kézdi Áron sírt. Sírt, mint egy kisgyerek, de – örömében. Hogy a szeretet, az Ige, az imádság, a golgotai kereszt nem volt hiába mégsem ezért az életért!

Iván egész nap olyan örömben, olyan mennyei fényben úszott, mint életében még soha. Majd meghasadt a szíve a boldogságtól! De a felébredtek között is nagy volt az öröm. Igaz, az ő örömük már nem csak Ivánban tellett, hanem azokban a százakban, ezrekben is, akik majd a benne megjelent kegyelem és Lélek által fognak hitre és üdvösségre jutni.

Este hat órakor zárult a nap. Ekkor tartották az utolsó összejövetelt. Iván sohasem tudta ezt az órát elfelejteni. Valahányszor megfáradt később a hitben, mindig megújult, ha erre az alkalomra gondolt.
– Aki az életnek vizéből ivott, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből – így ígérte ezt Jézus húsvét ünnepén a jeruzsálemi templomban. S hogy ez valóban igaz, ebből ízelítőt kapott még aznap este az aranyosiak templomában.

Igen, sokan tettek bizonyságot arról, hogy Jézusban életet és békességet nyertek. S ezek közül többen elmondták azt is, hogy erre a hitre az ő néhány mondata által jutottak. Íme, a Szentlkélek elpecsételte őt! Szívén az új életet, száján pedig a bizonyságtétel szavát! Hát még mikor felhangzott a befejező ének! Mintha egyenesen róla szólna:

 

Sok országot bejártam vándor kedvvel tele,
Sok sziklacsúcson álltam nézve a völgybe le.
Bejártam bár e földet, van ott ezer csoda…
Nem láttam én dicsőbbet, milyen a Golgota!

…

Te fáradt földi vándor, pihenned ott lehet!
Ott vár reád Megváltód, ott rakd le terhedet!
Mondd el, ha égi béke gyógyírja száll reád:
Egy út vezet csak égbe, s az Golgotán visz át!

 

Megrázó erővel betöltötte lelkét a Golgota himnusza!
Csodálatos nap volt!

 

Elérkezett az idő, amikor Ivánnak vissza kellett utaznia Balatonújvárra. A közeli elválás megviselte mindannyiukat. Iván nem is tudta, hogy rója le nagy tartozását.
– Látom, fizetni akarsz. Könnyíteni szeretnék rajtad, s ezért magam hozom elő ezt a kérdést. Engedd meg, hogy más árat kérjek, mint amilyenben levélileg megállapodtunk. Megmondom előre, nem lesz olcsóbb a bér!

A kép, amit magával hozott, ott reszketett öreg kezében. Könnytől fátyolos szemmel azt nézegette. Majd kabátja ujjával gondosan megtörölve, Iván felé mutatta. Szép szál legény volt a képen. Gyönyörű hajtása az egészséges székely vérnek. Pontosan olyan huncut szemmel, mint az öreg Kézdi Áron.
– Ez volt a fiam!… A fiunk… – mutatta be elcsukló hangon.

Aztán beszélni kezdett róla. Elbeszélése nyomán megrázó erővel bontakozott ki Iván előtt a kis székely parókia előtte eddig ismeretlen tragédiája. A megfáradt, fájdalmas szívű apa könnyeivel viaskodva sorolta el, hogy sok imádságra ezüstlakodalmuk évében éppen, miként született meg egyetlen gyermekük. Hogyan becézték, szeretgették, nevelték ezt a kései gyümölcsöt. Hogyan tanítgatták imádságra, énekre, Igére, s hogyan kezdett kibontakozni szemlátomást ígéretesen szép élete. Aztán jött egy kegyetlen vihar, és letörte ezt az illatos havasi virágot.
– Húsz éves fejjel, másodéves jogász korában –siratta az öreg – Kolozsvárt beleszeretett egy leányba, akit semmiképpen nem találtunk méltónak hozzá. Ezenfelül a házasodás ideje is messze volt még tőle. Magam tiltottam erőst a leánytól. Az anyja is csak örökké sorvált vagy sóhajtozott. Egyre–másra küldöztük a leveleket. S bennük aggódó, féltő apai intelmeimet. Imádkoztunk is érte idehaza. Úgy látszik azonban, az Úr mást gondolt felőlünk. Egy szép napon levél jött az igazgatótól, menjek hamar, mert kicsi Áronnal baj van! Mire nagy hirtelen odafutottam, a baj már olyan lett, hogy nem lehetett segíteni rajta. A fiút halva találtam… Először megcsinálta a bajt a leánynak, s azután magának. Odaölte fiatal életét a vonat elé…A sok átsírt éjszakán keservesen kellett megtanulnunk, hogy gyermekink tőlünk csakugyan nem örökölnek mást, mint hiábavaló életet. Lassan kilencedik éve ennek. Azóta itt vagyunk árván, megszedetten, magunkra hagyottan. Két megfáradt öreg, akiknek senkink sincs már az innenvaló világon. Senkink, akit a magunkénak mondhatnánk, és aki magáénak mondana minket. Életünk lassan lepereg, s még csak az sincs, aki elkísérne az utolsó földi útra.

A feltépett sebekből újra hullt a vér. A vén pap lehajtotta szép ősz fejét, és úgy folytatta tovább:
– Ha a szívedből kitelik, az a fizetség, hogy légy te a mi fiunk. Legalább arra a kis időre, amink még hátravan.

Iván már régebben kezdte sejteni, hogy ez a megrázó történet hova vezet. Átviharzottak rajta korai árvaságának fájdalmas emlékei. Csupa tragédia volt az ő életbe indulása is. Neki sincs senkije, csak itt talált otthonra újra. Amint tehát az öreg a nagy szót kibökte végre, Iván felemelte a ráncos, reszkető kezet, s megcsókolta fiúi tisztelettel. Majd kimondta ő is a nagyon régen hallott és annyira vágyott szót:
– Apám!…

Másnap vasárnap volt. Mikor délután kijöttek a templomból, futó uzsonna következett, és máris fogtak. Este fél tízre kellett Székelyudvarhelyre érniük. Iván az éjjeli gyorssal akart utazni, melyhez Fenyőkútról nem volt csatlakozás. A maradásra bárhogy erőltette is, Áron bácsi bement vele a városig. Hiszen nem csak lelki gyermekét, hanem most már mint fiát is szárnyára engedi. Alig várakoztak valamit az állomáson, még eléggé el sem búcsúzhattak, már futott is be a vonat.
– Az Úr őrizzen – fiam!
– Az Úr legyen magukkal – apám!

Aztán gyors ajtócsapkodás, éles füttyjel, és a budapesti gyorsvonat lassan kigördült a székelyudvarhelyi állomásról. Reggel hét óra volt, mikor befutottak a Keleti pályaudvarra. Amint a vonatból kiszállt, gyönyörű téli reggel fogadta. A főváros friss hótakaró alá bújt az éjjel. A Duna királynője hermelin palástban!

A reggeli Nap sugaraiban milliárdnyi hókristály villogott, és a ragyogó kék égen egyetlen felhő sem volt sehol. Kéklő mennyboltozat, ragyogó napfény és hófehér tisztaság mindenütt. Akárcsak Iván szívében…Jézusra néző hittel és vidáman indult az új élet felé. Ott dalolt szívében az aranyosi konferencián tanult drága ének:

 

Ó, jertek, zengjünk éneket a drága Úr előtt!
Hűsége hordoz, és Ő ad nekünk mindennap új erőt!
Ó, jertek, zengjünk éneket a drága Úr előtt!

 

Még Budapesten akadt néhány napra való elintéznivalója, majd szenteste napján a délutáni vonattal elindult Balatonújvár felé. Amerre elhaladt, minden a karácsonyról beszélt. A havas fenyők a parkban, szikrázó csillagok a tiszta égboltozaton. A házak kéményei is vidáman füstölögtek. A tűzhelyen biztosan melegedtek már az ünnepi levesek, sültek a pontyok. Egyik–másik villa kivilágított ablakán, a csipkefüggönyön át be lehetett látni még a szobákba is. apák és anyák izgatott örömmel díszítették az illatos fenyőt apróságaiknak.
– Bizony! – Szent karácsony este van!

Akkor nézett nagyot, mikor a paplak elé érve az emeleten lévő dolgozószobájának ablakából világosságot látott kiverődni a kert havas fenyőire. Hogyan? – Hiszen egyetlen régi barát vagy ismerős sem tudja, mikor érkezik? A hivatalosokon kívül szándékosan nem írt senkinek.

A kertkapu, az ajtók nyitva… Már–már rosszat sejtve néhány ugrással az emeleten termett. Valósággal berontott a szobába. De majdnem leroskadt attól, amit ott látott. Mire hazaért, nála is karácsony este volt.– Igen! – Szent karácsony este!

Pompás meleg és ünnepi fenyőillat ölelte át a messzi útról, hosszú idő után hazatérő házigazdát. A kályhában barátságosan duruzsolt a tűz, és a kerek szalonasztalon ott csillogott, illatozott a felékesített karácsonyfa. Ragyogó tisztaság mindenütt. Íróasztala is vacsorához terítve.

Iván szemét elfutották a könnyek. Hát gondolt valaki őrá is? Csak amikor figyelmeztetően krákogni kezdett, vette észre a vén harangozót, amint csendesen üldögélt a kályha mögött, a széntartó ládán. Csordultig telt szíve háláját ezért a fogadtatásért elsőnek őrá öntötte ki.

Nagyot is nézett a leányálomnak éppen nem mondható borostás arcú Miska bácsi, amint az embernyi ember ölelni, csókolni kezdte, mintha kicsi gyermek apját köszöntené.
– No, csakhogy megjött! – szabadult ki a pap karjaiból. – Már azt hittem, itt virradok, mert az én Julim meghagyta erősen: haza ne merjek állítani, amíg meg nem érkezik!
– Miska bácsi! Hát miféle angyalok jártak erre, hogy még az én házamba is beléptek? Ki is takarítottak, be is fűtöttek, sőt még vacsorát is főztek? Még karácsonyfával is kedveskedtek!
– De még levelet is hagytak! – toldotta meg Miska bácsi az angyali jótéteményeket. – Lesz ideje, olvassa el őket! Oszt hátha megtudja belőlük az angyalok kilétét is!

Az egyik a karácsonyfa alatt, a másik az íróasztalán, tányérjára téve. Mohó kíváncsisággal kapott utánuk.
– No, Isten áldja! – köszönt el az öreg.

Kezében a levéllel kísérte ki a haragozót.
– Amint sejtem, egyik angyalnak maga is segített Miska bácsi! Ha mást nem, tüzet rakni.
– Hát, nem is piszkolhatják be azzal a kezüket! – esett jól az észrevétel az öregnek.
– Köszönöm, Miska bácsi! Szépen köszönöm!
– Nincs mit, tiszteletes úr. Hála a Fennvalónak, hogy hazasegíté. S virradjunk mindnyájan boldog karácsonyra!

Valósággal repült vissza a házba.
– Lássuk most már az angyalok üzenetét!

Felszakította a levelet. S ahogy szeme a keltezésre nézett, és megpillantotta a jól ismert öreg betűket, hatalmas erővel rázta meg a sírás.

 

„Kelt levelem Háromszék megyében, Fenyőkút községben, karácsony hetében.

Kedves fiunk, Iván!

 

Alighogy elmentél, bizony nagyon üres leve utánad a ház is, két öreg szívünk is. Egyre csak sóhajtozunk. Jövünk–megyünk, mint aki helyét se találja a nagyvilágban. Csak gurnyasztunk itt, mint két kivénhedt varjú. Épp hogy nem kiáltjuk tele a falut károgásunkkal. Pedig de nagy kár az nekünk, hogy te es itt hagytál minket!

Tegnapelőtt aztán azt kérdi anyád:
– Te Áron, mit ennél meg karácsony napján?
– Én–e? Fiammal együtt a csupasz puliszkát es, nélküle a malacpecsenye sem esne jól! – feleltem.
Ezen aztán kicsit elsírdogáltunk, szipogtunk kettecskén. Tegnap látom, surcot köt maga elébe, s fogja a szitát, és – lám, mégiscsak asszony az asszony, gondoltam magamban, akármi bánat öli, nem tud ellenni sütkérezés nélkül. Ott hadd teljék kedve benne. Legalább elfoglalja magát. Nem tipródik annyit szegény!

Este azért csak nem álltam meg szó nélkül. S még én kaptam ki a tetejibe. No, de meg is érdemeltem.
– Maga es megvénült, de anélkül, hogy tudná, mi a dolga! – pörölt rám anyád. – Itt kommandéroz engem ahelyett, hogy rég megírta volna azt a levelet!

– Kinek te? – kérdém még mindig egyet se sejtve.
– Mégiscsak kicsit tud maga, Áron! Hát hová gondolt? Kinek sütöttem-főztem én álló egész nap? Itt a karácsony, s fiunk a messze idegenbe. Ki tudja, lesz-e szegénynek karácsony estéjén mit enni? Meg aztán maga se vesszen éhen a nyakamon az ünnepbe! Ő is abból eszik–iszik majd, amiből maga.

Így történt, fiam, hogy eszem nélkül ugrottam ládáért, szegért, kalapácsért. Most már kész a csomag, s levelem es mindjárt. Fogyaszd a hazait jó egészséggel, s köszönjük neked, hogy van már újra kinek csomagot küldeni. Tudván, hogy csak vigiliájára vetődsz haza, a csomagot a harangozó címére küldtük. S így anyád még nekiült írni Juli néninek. S megint csak ő volt az okosabb. Megírá, hogy tegyenek nálad egy kis karácsonyi rendet, s fűtött szobával, hazaival várjanak.”

 

Iván gyermeki zokogással borult a kedves, megindító sorokra. Vannak már, akik szeretik. Akiknek szeretete hétszáz kilométer távolon át is beárad a szívébe, magányos otthonába. Akik nemcsak gondolnak rá, hanem ünnepi fényt, az otthon melegét, a szeretet karácsonyát varázsolták ide. A csomag, a levél és ez a vacsorához megterített asztal végleg meggyőzte, nemcsak megváltó Urat, hanem szerető szülői szíveket is talált árva élete számára a havasok között. S ő pedig valóban fiává lett a két öregnek, mert mióta tőlük eljött, egy üdvözlő lapot sem küldött, nemhogy ajándékokról gondoskodott volna.
– Igen – gondolta megszégyenülten. – Ez a szülők fájdalmas és örök sorsa, akik csak szeretni és adni tudnak. S a gyermekek? Elvesznek mindent anélkül, hogy megköszönnék.

Hirtelen jött elhatározással tolta félre íróasztalán a terítéket, majd levélpapírt és tintát vett elő. Mégsem esne jól ebből a szeretetből egy falat sem addig, míg meg nem köszönné! Beleírta a levélbe minden meglepett örömét, háláját, szeretetét. De szégyenét és bűnbánatát is!

A levél megírása után könnyebbült szívvel és farkasétvággyal látott neki a vacsorának. De még így is akadt egy–két falat, amit a könnyeivel együtt kellett lenyelnie. Erősen megfogadta, hogyha megkésve, megszégyenülve is, ünnepek után az lesz az első dolga, hogy elküldje ő is ajándékait.

Kilencet ütött az óra. Elővette a Bibliát, hogy mielőtt lefekszik, készüljön egy kicsit a másnapi szolgálatra. Most már nem volt nehéz Igét találni! Nem volt nehéz mit mondani! Újjászületése óta csodálatosan megnyílt előtte a Szentírás. Nem volt már leplezett előtte az Evangélium sem, mint azoknak, akik elvesznek. Hiszen az elveszett megtaláltatott! Akárhol nyitotta fel, akármelyik Ige került elé, azonnal látta, felismerte, mi benne a mennyei üzenet. A Szentlélek kezébe adta a drága kulcsot, melynek nyitjára feltárult előtte a Könyvek Könyvének titka: Jézus! Tudta már, hogy minden mennyei titoknak, bibliai kijelentésnek, világtörténelmi eseménynek, sőt a maga parányi, férgecske életének ez az értelme és célja.

Az ünnepi Igéket magában forgatta napok óta már.
– Ez lesz az én igazi beiktatásom! – ismerte fel a jelentőségét.

Rettentő lezüllése, halálos betegsége, csodálatos felgyógyulása és megtérése óta ez lesz az első találkozása a gyülekezettel, a felébredtekkel. A legszebb napon: a béke és a szeretet drága ünnepén!

Búcsúzóul ettől a drága karácsonyestétől, lámpát oltott, s meggyújtotta fenyőfáján a gyertyákat. Valóban karácsony szent estéje van. Most már számára is.

A szobára és szívére hulló ünnepi csendben egyszerre csak kintről, az ablaka alól halk ének szállt fel az éjszakában. Először egy férfi erőteljes baritonja tört a magasba. Szólóban énekelte: „A jászolban ki az ott? Kit imádnak pásztorok?” A kérdésre egy női hang csilingelt üdén, szárnyalón: mintha tudatlan pásztoroknak Isten angyala válaszolt volna:

 

„Ő az Úr – csodák csodája!
Ő az Úr, a menny Királya!
Utána az egész kar zúgta rá:
„Térdre hullva hódolunk Néked, ó Krisztus Urunk!

 

Iván megrendülten hallgatta ezt a nem várt, ezt az újabb meglepetést. Úgy látszik, ma mindenki őt szereti, neki hoz drágábbnál drágább ajándékokat. A tékozló fiú hazaérkezett, és az Atya valóban levágatja a hizlalt tulkot, előhozatja a legszebb ruhát, a gyűrűket, a sarut. Azt akarja, hogy a sok éhezés, csalódás, könny és nyomorúság után örvendezés legyen az atyai házban is, az ő szívében is.

Valamennyi felébredt eljött ma este, hogy megköszöntse, elfogadja, szeretetével melengesse a rég nem látott, a gyötrelmes múltból érkező, magányos pásztort. Nem tudtak még biztosat papjuk lelki állapotáról, de remélték, bíztak abban, hogy az Úr benne is munkálkodik.

Vége-hossza nem volt az örömnek, amikor Iván beterelve őket, nyomban feltárta előttük szívét. S ebben a megnyilatkozó szívben, a pap áradó, boldog bizonyságtételében megláthatták Megváltó Uruk töviskoronás drága fejét!

Alig tudtak betelni egymással. Nem győzték elbeszélni a megítélt múltat, a boldog jelent és az ígéretes jövendőt, ami előttük állt. Közbe–közbe énekelgettek is. Tanulgatták egymástól az újakat. Az itthoniak is tudtak, Iván is hozott magával.

Töröknek olyan jó kedve volt, madarat lehetett volna fogatni vele. A meglett ember, mint valami kamasz, egész idő alatt ki nem fogyott ártatlan mókáiból. Iván szinte alig ismert rá. Ez volna az a komor lelki csősz, az a zord próféta, az a savanyú szent, akit annyira ki nem állhatott? Akivel most nem tud betelni? Hol volt eddig a szeme? Micsoda démoni erők vakították meg annyira, hogy képmutató és gőgös ítélkezésnél nem látott benne egyebet? Nem ismerte fel benne azt, akit most: testvért, barátot, szolgatársat!

De a hívők sem ismertek papjukra! Ez lenne az a sima modorú szalonfiú, az az ifjú titán, az öntelt és hiú tudós, lezüllött lovagja a paráznatanyának? Aki kikergette őket? Aki szó nélkül eltűrte, hogy rendőrkézre jussanak? Hagyta, hogy börtönben sínylődjenek? S aki most úgy örül, énekel és barátkozik velük, mintha egyebet sem tett volna egész életében. Aki inkább választja már az Isten népével való együttnyomorgást, Egyiptom kincseinél, a Fáraó palotájánál nagyobb gazdagságnak tartván a Krisztus gyalázatát!

Bizony, hatalmas az Úr, és nagy az Ő szabadítása! Valóban megcselekszi, hogy a kövekből fiak támadjanak Ábrahámnak! Elváltoztatja a legvadabb természetet is úgy, hogy a farkas a báránnyal, s a párduc a kecskefiúval lakik. Hogy a borjú és az oroszlán együtt legelnek. Aki hatalmával az utcanőből szentet, Saulból Pált tud formálni! Ímé, az ő Sauljuk is Pállá változott! Közös imádsággal fejezték be ezt a felejthetetlenül szép karácsony estét.

Másnap megrendülten szemlélte rég nem látott gyülekezetét. Ez hát az a nép, amely lelkileg rábízatott? Amelyiknek pásztorává kellett volna lennie, de csapnivalóan rossz volt béresnek is? Ez az a nép, amelynek ezután az Evangéliumot prédikálja. Elindult a szószék felé, szíve kettős tüzes nyelvek hevétől lángolt.
– Immánuel! Velünk az Isten!

Először az Isten nélküli templomokról, a Tőle elfordult világról, Előtte bezárult szívekről beszélt. Majd felsóvárgott belőle a paradicsomi boldogságát vesztett ember vágya az elhagyott, megtagadott, annyiszor meggyalázott Isten után. Beszélt a tékozló utakról, melyen a mennyei örökségét elprédált világ a moslékos vályúig érkezett a tévelygő utakról, melyen elindult: Isten helyett – istent keresni. A pénz, a bor, a mámor, a szerelem, a munka vagy a vagyon bálványait.

Egyszer csak jönnek a nemszeretem napok, reánk szakadnak a félelmes órák. Megáradnak könnyeink a gyászban, csontjainkat töri a fájdalom. Kifosztott koldusként útfélre vet a nyomorúság. Rettentő utakon sodródunk betegágy, sírverem és az utolsó ítélet felé. Ekkor tűnik ki, hogy nem segít a pénz, nem feledtet a bor mámora. Nem töröl könnyeket a bérház vagy betétkönyv. Nem gyógyít a munka és nem vált meg a föld. Szeretői, barátai, még gyermekei is elhagyják az embert. Ott áll mezítelenül, mindenkitől elhagyottan, kárhozatra kiszolgáltatottan, segítség és védelem nélkül a végső ítélet kérlelhetetlen Bírája előtt. A mennyei harag apokaliptikus pohara kitöltetik parányi életedre, és nincs sehol egy odú, ahová elrejthetnéd magad. Nincsenek sehol bálványaid, hogy megmentsenek. Senki sincs veled, hogy éretted szót emeljen.

A hatalmas karácsonyi gyülekezet lélegzetét visszafojtva figyelt a papra. Ahogy mindent elsöprő erővel, szíveket felégető tűzzel áradt belőle a szó, már nem is őt látták, hanem saját magukat. Kapanyélhez ragadt, léha szórakozásokba fúlt, garast kuporgató, önmagukat körültáncoló életüket: meghódolva bálványaik előtt, bűnbe és kárhozatba veszve.

A pap ítéletes szavai nyomán riadtan sírták oda ők is boldogtalan szívüket a hatalmas Isten elé.
– Nincs velünk az Isten! – sírt fel bennük a lélek, a beszédet kísérő néma csendben.

S ekkor felgyúlt a reménysugár! Felragyogott a betlehemi csillag az éjszakában. Egy istálló jászolában, drága karácsonyi bölcsőben egy gyermek lépett ebbe a Paradicsomból kiűzött, Isten nélküli világba. Az egyszülött fiú, kinek neve: – Immánuel… Velünk az Isten. Ő az a csodálatos karácsonyi gyermek, akiben testet öltött és alászállt az Isten, hogy velünk legyen. Velünk a bölcsőtől a koporsóig tartó vándorúton. A kísértés nehéz óráiban. Velünk a bűnök között, kórházi ágyon, halálos úton. Alászállott hozzánk a mélybe, szennybe, hogy tisztára mosva, megváltva állhassunk Isten elébe. – Ő az a csodálatos karácsonyi Gyermek, akiben hazatalál az eltévelyedett, megkerül az elveszett. – Igen, Ő az Immánuel, Jézus, akiben újra velünk az Isten!

Török Pál megindultan figyelte a prédikációt. Nem mondott a lelkész nagy és új dolgokat, de az egész beszédet a Szentlélek ereje és világossága hatotta át.
– Bizony, velünk az Isten! – mondotta rá az áment.

Jézusban velünk az Isten! – újultak meg a hitben a felébredtek is. – Meghallgatta imádságainkat, ráfigyelt népe esedezéseire. Támasztott szabadítót a világnak, de prófétát is – Izraelnek.

Ezután az úrvacsorai ágenda következett. Meghatottan, mély csendben hangzottak a megrendítő igék: „Én is, mikor hozzátok mentem, atyámfiai, nem mentem, hogy nagy ékesszólással, avagy bölcsességgel hirdessem nektek az Isten bizonyságtételét. Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak köztetek, mint Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről. És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés közt jelentem meg titköztetek.”

A kegyelem asztalához már a maga személyes életéből indult el a pap. S ezen az úton vitte magával gyülekezetét is. Elmondta, melyik úton érkezett először ide.

Azzal a tervvel jött, hogy nagy ékesszólással, doktori bölcsességgel hirdeti majd az Isten Igéjét. De ez a tékozlás, a bűn széles útja volt. Mint minden ittlévő tudja, züllésre, csődbe, csaknem halálba vitte az életét.

Aztán beszélt egy másik útról, arról, amelyiken el kellett innen menni. Arról, amelyik kórházi ágyon át a véres trón elé vezette, Jézus elé.

Most pedig itt állunk egy harmadik út előtt – mutatta fel a kenyeret és a bort a gyülekezetnek. – Ez a Jézus útja. Véres, halálos út ez, mely a karácsonyi bölcsőtől a nagypénteki kereszthez visz. A fájdalmak, megaláztatások, borzalmas szenvedések útja, melynek végén Reá kínhalál – reánk meg élet vár. Jertek velem, menjünk együtt oda a megfeszített Jézus elé! Vegyük kihulló véréből a bűnbocsánatot, a halálból az életet! A Golgota keresztjére veti most a betlehemi csillag is a fényét. Ennek az érettünk megfeszített Jézusnak töviskoronás fejét ragyogja most is be a fenyőfák gyertyáinak fénye. Róla, a Megfeszítettről beszél a kenyér és a bor a megterített asztalon. S én sem kívánok ezután egyebet tenni tiköztetek, mint hirdetni ezt a Jézust, mint megfeszítettet. De erről tegyen bizonyságot előttetek az én megváltott, halálból kimentett életem is. Az ég és a föld, a Szentlélek és az angyalok, s velük együtt én is, mint a bűnösök között a legnagyobb, mint az Úr szolgái között a legidétlenebb, egyaránt arról beszélünk, hogy egyedül az Ő keresztje alatt nyer megújulást az életünk.

Az újra átélt váltság megrendült könnyeitől alig tudta az utolsó mondatot kimondani. Mindenki ámulva látta, amint az egykori parkettlovag és botrányhős ott, az Úr asztala mögött, vállán palásttal, kezében a megtöretett test és kiontott vér szent jegyeivel a legnagyobb bűnösként alázta meg magát újra a kereszt alatt.

Megmozdultak a szívek: szeretni ezt a Jézust.

Megindultak a könnyek – elsiratni a tékozló életet.

Valóban új beiktatás volt ez. – De ezt a beiktatást valóban a Szentlélek végezte!

 

Iván megújult életével, a Szentlélek erejével kezdett neki az Úrtól vett szolgálatának.